Ismét elrepült 2 hét. Sajnálom, megint lusta voltam és nem sikerült beosztanom az időmet, de így egy kattintásra, egyből 2 hetet is elolvashattok, ami már az elején viccesen kezdődött. Hétfőn bementem a munkahelyemre, hogy belekezdjek a 7 napos munkahetembe. Miután átöltöztem köszöntem a felszolgáló kollegának, aki egyébként egy kis szöszi, csinos, jó arc csajszi. Ő visszaköszönt és közölte, hogy szerdáig nem dolgozom, mivel változás volt a programban. Így a reggeli bringázás után visszamentem a koleszba, eszembe jutott, hogy ennyi erővel haza is mehettem volna Pestre 4 napra, aztán végül örültem a szabadnapnak, mivel így megint volt időm bármire.
A délutánomat arra használtam, hogy elmentem az új barátaimmal a vidámparkba, felültünk az óriáskerékre és megnéztük a várost felülről. 10 euróért megnézhettünk egy kis kiállítást, kisvasút; fák; emberek, óriáskerék…stb. Ezek után sorban állhattunk kb. 20 percet, majd felülhettünk a kerékre, ami szerintem olyan negyed óra alatt meg is fordult, legalábbis jó volt fönt, úgyhogy hamar elment az idő. A kilátás egyébként tényleg szép, de még így felülről sem mondom azt, hogy lenyűgözőnek tartanám a város panorámáját. Érdekesek az egy helyre tömörült irodaházak, ezeken kívül a szemétégető kéménye és a Szent István Dóm (107 m magas) tornya ugrik ki a látképből. Egyszer szívesen kipróbálnám az óriáskerékben berendezett ebédlő „dobozt” is. Végül nem kérdeztem meg, hogy mennyiért, meg hogyan lehetne a város felett vacsorázni, mivel ilyen csordajellegű turistahajtás volt folyamatosan. Ez után még tettünk egy kört a vidámparkba, mert az olasz lány, meg a francia srác (vendég) ki akart próbálni egy pár őrült dolgot. Szerencsére a francia lánykát sem motiválta túlzottan a vidámpark, úgyhogy nem maradtam egyedül. Minden esetre az kiderült, hogy ha valaki végig akarja járni a parkot, akkor gyűjtsön magának 150 eurót, mivel a legfaszább dolgok 10 eurónál kezdődnek, de a kis barátaink felültek egy székre, ami feldobta őket az égbe (kb. 2-3 perc alatt), mindezt 15 euróért. Ezek után elbúcsúztunk egymástól, hazajöttem és kiolvastam a könyvemet: „Fejtős Éva: Bangkok tranzit”. Annyira izgalmas volt, hogy kb. 2 nap alatt kiolvastam, aztán rájöttem, hogy az életsztorik, amiket leír, eléggé elképzelhetetlenek, viszont a Bangkokról lévő leírások kifejezetten izgalmasak és érdekesek (ajánlom mindenkinek, aki még nem jutott el ilyen messzire).
Keddre megbeszéltem egy újabb találkozót a francia lánykával. Mivel a vendége hazarepült a barátnője pedig még dolgozott, így kettesben megnéztünk egy hatalmas templomot, ami kívülről neogót stílus volt, belülről viszont számomra elég modern festményekkel volt díszítve (még nem láttam ilyet az előtt). Ez után sétáltunk egyet a „Duna-szigeten”, ami egy rendkívül hosszú és elég keskeny szigetecske, a Duna és az egyik holtága között. Ebben a holtágban az emberek még fürdőztek is és a víz is egész tisztának tűnt, legalábbis térdig érő vízben még láttad az alját. Az úton szóba kerültek a szerelmi kapcsolatok, az enyémről inkább ne beszéljünk, de az övé sem volt egyszerű. A barátját Angliában ismerte meg, amikor kint tanult félévet, egyébként a srác Párizsban él (4 órányira a lánytól) és néha kiugrik Texaszba, hogy meglátogassa a szüleit. Hallottam már érdekes sztorikat, de eddig ez hangzik a legszarabbul. A havi 1 találkozó is azzal megy el, hogy otthon vannak, és a srác alszik nappal, mivel éjszaka melózik (és ettől függetlenül 3 éve együtt vannak). Lehet, hogy egyszer én is felnövök ahhoz, hogy ezt megértsem. Később megjelent az olasz lány is, kicsit napoztunk, megbeszéltük, hogy úgy D-Tirolból jött a lány, tehát igaziból német az anyanyelve. Kiderült, hogy franciául is vannak olyan mondatok, amiket visszafelé is lehet olvasni, mint nálunk azt, hogy „Géza kék az ég”. Mivel már kezdett lemenni a nap én meg csak reggeli/ebédet ettem, így meghívattam magam a lányokkal, hogy főzzenek valami jót. Amíg elmentek vásárolni én elkezdtem dumálni egy magyar sráccal, aki tüzet kért tőlem. A srác szintén pesti volt, valami nemzetközi dolgot tanul és most a mekibe melózik a Bécsben a nyáron. Viszont adott egy pár jó tanácsot a jövőre vonatkozóan, arról hogy hogyan lehet szakmai gyakorlatot szerezni külföldön, jó fizetéssel, meg arra, hogy hogyan lehet külföldön elhelyezkedni. Elvileg Németországba, ha személyesen becsöngetsz egy hotelba, hogy állás kellene, akkor szívesen segítenek, de szinte bárhol így működik német nyelvterületen Eu-n belül. Amit nem szabad mondani az, hogy szakmai gyakorlatra kell, mert akkor nem fizetnek meg rendesen, helyette inkább add oda a végén a papírt, hogy ugyan írják már alá. Így pénzed is meg aláírásod is lesz, úgyhogy egészen jól hangzik a dolog.
Végül felmentünk a lányok kollégiumába és sajtostésztát ettünk, de mivel kiderült, hogy a két lány imád enni, így ez után ettünk még egy pár féle sajtot, joghurtot, meg csokit. Itt is találkoztam egy magyar lánnyal, aki kapásból leoltotta a Kodolányit, de ezen kívül nem tudtunk sokat beszélgetni, mert pont indultunk salsázni. Egyébként tök furcsa, hogy itt szinte minden magyar kedves (kivétel a vendéglátós kollegákat, akik vagy idegesek, vagy mindenkit ugratnak). Visszatérve a kolégiumhoz, itt 2 ágyas szobák vannak, 5 emelet, kisebb lift, kevesebb szoba, egy kis konyha, 4 személyes asztallal, de az ablakból lehet látni a naplementét a dombok között, úgyhogy a kilátás lényegesen szebb, ráadásul közel van az a Billa, ahol még vasárnap is nyitva vannak. Összehasonlításként a mi koleszunk 8 emeletes, nagy liftből 2 is van, a konyha 4-szer akkora két 8-10 fős asztallal, 4 hűtővel, 1 és két személyes szobákkal, amiből dupla annyi van emeletenként. Ettől függetlenül a mi szobánk 230 euró havonta, az ottani ár pedig 270, bár ott lehet nyáron legálisan lakást bérelni és internetért sem kell külön fizetni, bár az itt is csak 3-4 euró lenne.
Szerdától elkezdtem dolgozni. Annyi a változás a munkakörömbe, hogy a pincérek kitalálták, hogy belőlem is rendes felszolgálót csinálnak, így mostmár inkább tányért hordok, és nem italokat töltök. Itt lényegesen többet kell rohangálni, nincs időm cigizni és többször szólítanak meg a vendégek a kívánságaikkal, így vannak vicces szituk. De van, hogy szimplán beszélgetni akarnak, ilyenkor megkérdezik a nevemet, honnan jöttem, tudok-e csárdást táncolni, minek vagyok itt…stb., sőt volt, aki még egy 5 euróst is belecsúsztatott a zsebembe, úgyhogy azért megvan a pozitív része is.
Este még elmentem egyet salsázni, természetesen megint a francia lánnyal voltam egész este és továbbra is csak a metró megállóig kísértem el. Az oda úton életemben először, megállított a rendőr a és megfújatta velem a szondát. Otthon még sosem futottam bele bringásokat szondáztató rendőrökbe, de szerencsére kivételesen nem kóstoltam meg egyik bort sem meló közben, úgyhogy nem volt semmi para, mondjuk utólag kiderült, hogy valamennyi alkohol szintig még vezethetsz, úgyhogy amúgy sem lett volna gond.
Mivel csütörtökön nem történt semmi izgi, így írok inkább a pénteki buliról. Mivel az olasz lány szombat reggel indult el, így kitalálták, hogy pénteken még csapnak egy bulit a többiekkel, valamelyik clubban. Mivel, az a hely, amit elsőnek kinéztek 12 eurót kért a beugróért (ami még nekik is drága volt), így inkább egy másik helyet választottat. Az elején én is szívtam a fogamat, hogy metrózással, sörrel, belépővel együtt nekem is olyan 6000 forint környéke lesz az este, de végül nem így lett. Kiderült, hogy a hely a Múzeum negyedhez közel van, ami tőlem 10 perc bringával, így a busz jegyet megspóroltam. Végül csak a két lány jelent meg, így természetesen nem találtuk meg a helyet elsőre, így inkább ettem egy gyroszt. A lányok vártak még egy embert, így mászkáltunk a Máriahilferen és közben gondolkodtak, hogy merre van a szórakozóhely. Mivel egy idő után meguntam a dolgot, így odamentem 3 lányhoz, akik az utcán ültek és megpróbáltam tőlük útbaigazítást kérni. Mivel ők is turisták voltak (15 éves osztrákok, akik kijöttek kalandot keresni Bécsbe), így fogalmuk sem volt a helyről. Mivel ivós játékot játszottak, valami 30 %-os likörrel, én meg rohadtul szomjas voltam, így nekiálltam velük beszélgetni, végül beszálltam a játékba, majd amikor már nem voltam szomjas szóltam a többieknek, hogy lépjünk le, de nagyon gyorsan. Végül sikerült megtalálnunk a helyet, ami ingyenes volt, ki volt ürülve, techno zene ment és drága volt a pia, amit már annyira nem is kívántam. Kiderült, hogy mégiscsak 3-an maradunk, de végül leültünk. Beszóltam az olasz lánynak, hogy keveset beszél, így elkezdtünk egy olyan játékot, hogy mindenki kap egy kérdést, amiről 1 percen keresztül kell beszélnie és amennyiben nem sikerül, táncolnia kell a zenére. Főként itt is párkapcsolati kérdések merültek fel, azon kívül, hogy hogyan szeretkeznek a teknősök, és hogy milyen 3 évente máshol élni. Erre viszonylag pozitív választ kaptam, kicsit mindig is féltem, hogy ha sokat utazgatsz, akkor egyedül maradsz, de ha egy 16 éves lány azt mondja, hogy ez jó dolog és nyílván vannak nehézségek, de át lehet rajtuk esni, akkor bizonyára nem lehet vészes a negatív oldala. Végül olyan 2 körül meguntuk a játékot, elbúcsúztunk egymástól, hazatekertem, így még nagyjából ki is tudtam magam aludni.
Szombaton belefutottam a konyhában egy füvezős, borozós, szlávnyelvet beszélő társaságba, ahol volt egy osztrák is, akivel tudtam pár szót váltani, de a társaság másik fele annyira kész volt így nem maradtam túl sokáig.
Vasárnap munka után még el akartam menni táncolni, gondoltam valahogy meg kell ünnepelni, hogy megint szabadnapom lesz, de mivel a vasárnapi bulitól félek, hogy kevesen vannak, a francia lány még nem ért vissza a budapesti kirándulásból, így visszajöttem a koleszba. A konyhába ugyan az a társaság ült, most drog nélkül. Továbbra is szláv volt a használt nyelv, de az osztrák srácot tanítgatta az egyik lány a nyelvükre, így kicsit maradtam, feleleveníteni a cseh tudásomat, de elég kevés dologban volt egyezés. Aztán beült mellém egy viszonylag csinos szintén Boszniából érkezett lány, aki törte a németet. Kértem tőle egy puszit, beszélgettünk egy pár szót arról, hogy milyen szar náluk az élet (szerinte). Felmerült az is, hogy én hogy kerülök ide, majd elmesélte, hogy fogadott egy vendéget, majd kapott egy levelet, hogy még egy ilyen és kirúgják. Azt mondta, hogy valószínűleg valaki beköpte őket a portán, de reméljük, én ehhez túl kevés emberrel beszélek. Mivel ez után megint elkezdtek egymással dumálni, a nyelvleckét meguntam, így bementem a szobámba, hogy olvassak Bécsről, mivel szereztem egy útikönyvet németül. Unalmas dolgokat ír le nagyvonalakban a turistáknak, úgyhogy túlzottan nem kötött le, viszont kiderült, hogy valamit félreértelmeztem a metróval kapcsolatban, így az előző fejezetben említett bécsi első U-Bahn sztorit felejtsétek el (tévedés volt). Egy órával később kimentem egy cigire, ekkor már jóval kevesebben voltak és németül beszéltek, úgyhogy leültem közéjük. Sajnos annyira gyorsak voltak a témaváltások, hogy nem nagyon tudtam hozzászólni, de főként a nyelvekről volt szó, arról hogy mi mihez hasonlít és egészen visszamentek vele a római korig. Kiderült, hogy ha megtanulnám az összes német dialektust, akkor valószínű nem kéne sokat tanulnom a svédhez, meg a hollandhoz sem, de egyenlőre örülnék, ha az osztrákokat érteném rendesen. Egyébként beszéltem egy lánnyal és megnyugtatott, hogy nem vagyok gyökér azért, mert még mindig nem vagyok perfekt, mivel ő 3 éve él itt és még mindig van mit tanulnia. A nyelveken kívül egyébként még a szem romlása volt a téma. Itt meg kell jegyeznem, hogy igenis léteznek földönkívüliek. Az osztrák srác olyan 2 méter magas, de szerintem nincs több 55 kg-nál, a mellkasa valahogy természetellenesen kiugrott és ezen kívül 10-es lencséjű szemüveget hord. Ezek mellett rendkívül jó agyú gyerek lehet, így abból amennyit a történelemről beszélt, meg amennyi megragadt neki a szlávból elsőre. Persze minden okos embernek vannak hülyeségei, ő egy időben megszedte magát online pókeren, olyan szinten, hogy körbeutazta Európát és mellette rákattant a fűre, így folyamatosan tompul bevallása szerint.
Hétfővel elkezdődött egy újabb hét, részben pozitívan, mivel szabadnapom volt szerdáig, részben szomorúan, mert el kellett búcsúzzak a francia lánykától. Mivel egyikünknek sem volt jobb dolga, így az utolsó napját is együtt töltöttük. Délután összefutottunk az Operánál, aztán sétáltunk egyet a Várkertben és felkerestük az egyetlen Sissi szobrot is. Ezalatt kitaláltuk, hogy elmegyünk moziba, megnézzük a Jégkorszakot, na meg elmesélte, hogy hogyan tévedt el Budapesten. Annyira jó arc voltam, hogy írtam neki egy 2 oldalas összegzést, hogy honnan hova hogyan jut el legegyszerűbben, meg persze pár tanácsot (hol egyen, mit kóstoljon meg és hasonlók). Ehhez képest kapásból eltévedt, nem vett semmit és Piros busszal körbejárta a várost. Mialatt riksáztam egészen szimpatikusnak találtam ezeknek a buszos utaknak a szolgáltatásait és az árát, de minek után megnéztem a fényképeket és kiderült, hogy szinte semmi nem maradt meg a lánynak a városnézésen elmondottakból, visszatértem a régi álláspontomra (inkább megyek gyalog vagy bringával, ha kíváncsi vagyok egy városra). Eljutottunk a plázához, ahol megtaláltuk a mozit, viszont csak este 8 körül játszották sima filmként, egyébként 3D-s ment, így megvettük a jegyet 16:41-kor, a 16:45-kor kezdődő 3D-s vetítésre 10 euróért fejenként (és még magyar szinkron sem volt). Egyébként nem vagyok a folytatásos filmek híve, de ennek a 4. része is vicces volt, még németül is. A film után rábeszélt a lány, hogy üljünk be vacsorázni egy étterembe, a plázába (nem nagyon értem a mai napig a dolgot, hogy egy plázába, miért ül az ember étterembe, de sajnos nem tudtam lebeszélni a dologról), így beültünk egy olasz étterembe. Én tésztát ettem, de anyukám bolognaija jobban ízlik, tehát nem voltam tőle hasraesve, de nem nagyon fogott meg az étlap sem, ezért gondoltam maradok a legegyszerűbbnél. Este még elmentünk egyet táncolni, aztán a szokásos módon elválltunk egymástól a Városliget metrómegállójánál. A különbség annyi volt, hogy most nem úgy köszöntünk el, hogy „bis morgen-(holnapig)”, hanem úgy, hogy talán még látjuk egymást. Hogy őszinte legyek nem mondanám, hogy az a kategóriájú ember volt, akivel nagyon megtaláltam a közös hangot. Ezen kívül nem keltette fel az érdeklődésemet a francia lakhelyével sem, neki meg ki lett pipálva a (láttam Budapestet)rész a listáján, persze különösebben nagyobb élmény nélkül (szerintem), tehát valószínű ő az az ember, akire még egy-két hónap után talán ráírok, aztán esetleg egy év múlva, aztán ki tudja. Kettőnk között az volt a hatalmas különbség, hogy ő sokkal visszafogottabban él. Próbáltam vele sztorizgatni, de mókás sztorik nem nagyon voltak, bevállalós sztorik meg egyáltan nem, úgyhogy a sablonos dolgokon felül semmi meghökkentő mesét nem tudok róla leírni nektek.
Kedden elterveztem egy újabb bringatúrát. Olvastam valahol, hogy Bécsben van egy vízi-játszótér, amit megakarok nézni, így a Duna-sziget egyik részén lévő „Wasser park” nevű hely kíváncsivá tett, így meg volt az úti cél. Odafelé végigbringáztam a szigeten, ami tele volt fürdőző emberekkel, aztán átmentem az ág másik oldalára, ahol kapásból megtaláltam a Wasser parkot. Ez volt az út legkevésbé érdekes része, mivel itt nem a játszóteret találtam meg, hanem egy nagy ligetet, sok tóval, amin állt a zöld növényzet, tehát látványra egyáltalán nem volt romantikus (és a társamnak is csak két kereke volt kinn). Mivel nem szeretek ugyan azon az úton közlekedni, így maradtam a szigettel szemközti oldalon, amit egyálltalán nem bántam meg. Bevallom őszintén ez előtt az út előtt, szinte egyáltalán nem tudtak megfogni Bécs attrakciói. Azt hiszem, ahol voltam, az már nem a turisták első számú célállomása, sőt szerintem én voltam az egyedüli fényképezővel. Először egy Duna park nevezetű ligeten mentem keresztül, ahol a füves mezők és a fákkal szegélyezett utak mellett volt játszótér; virágoskert; na meg nem utolsó sorban a TV-torony. Folyamatos rálátást kaptam az UNO-Cityre is, ami kívülről nézve egy hatalmas üzleti városnegyednek tűnik, óriási irodaházakkal, amik sorakoznak egymás mellett. Mellesleg az épület csoport az ENSZ egyik fontos helyszíne, amit évi 1 schillingért bérelnek a várostól. Mivel azt hittem, hogy rohanó emberekkel, száguldozó autókkal és hatalmas sugárúttal fogok találkozni, így teljesen megdöbbentő volt, hogy egy csöndes, nyugodt, szép panorámájú (lakópark szerűségben vagyok). Az épületek a különböző irodaházak mellett, irodaháznak látszó lakóházakat, iskolát, boltokat rejtettek magukban. Szerintem egy órát eltöltöttem azzal, hogy bejártam az egyébként nem túl nagy kiterjedésű épületegyüttest, majd végül hazamentem. Este még elugrottam salsázni, 1,5 hete először kellett megint valakit felkérnem, de valahogy megint kifogytak a csinos, fiatal lányok. Úgy volt, hogy franciák fognak főzni a konyhában, de aztán a csajok azt hitték, hogy ez valami emberrablási kísérlet, úgyhogy miután megvolt a koszovói srác hűtőjében az összes alapanyag, szóltak neki, hogy mégsem vállalják. Végül az egyik lány az emeletről csinálta meg az ételt, majd hosszasan beszélgettünk filmes témákról, meg arról, hogy a sztárok is emberek, akiket mindenki imád, pedig kevésbé hasznos dolgot tesznek a közért, mint egy mindennapi tűzoltó. Persze emellett ki kell bírniuk, hogy mindenhol megfigyelik őket. Az este tanulsága az, hogy szar lehet sztárnak lenni (én azért kipróbálnám).
Szerdán elkezdtem dolgozni, amit nem akarok túlzottan részletezni. Munka-salsa, ebből állt az első két napom.
„Was fehlt noch?”-ezt a címet adtam a bejegyezésemnek. Az egyik kollegám szokta gyakran ezt kérdezni, mikor megcsinálom az italrendelést. Annyit jelent, hogy „mi hiányzik még?”. Mikor rájön, hogy minden megvan, mindig azt mondja, hogy „die liebe”, ami annyit tesz, hogy „a szeretet”. Ez a rövid párbeszéd meghatározza az itteni létemet is. Szinte minden nap egy kicsit jobban megismerem az itteni életet, egy kicsit jobban beszélem a nyelvet, a salsabulin vagy a konyhában van valami féle szociális életem is, ahol szintén sok érdekes dologgal találkozom. Ezen kívül továbbra is tud újabb dolgot mutatni a város, még ha nem is annyira lenyűgöző, mint az UNO-City. Továbbá szinte minden nap étteremben ebédelek, ingyen üdítőket iszom és nem sokára remélhetőleg „gazdag” leszek. Tehát gyakorlatilag megvan minden…
Ebből kiindulva pénteken kitaláltam, hogy a hétfő-keddi szabadnapomon hazautazom Budapestre, így meg is néztem a buszjegyet a neten, az állomást is, úgyhogy el is terveztem, hogy szombaton megveszem a jegyeket és hétfő reggel 7-kor már úton is leszek. Este még összefutottam a két lánnyal Innsbruchból (Sarah és Marie), most épp Bécsben voltak 3 napot nyaralni. Munka után felületem a bringámra, egy szanaszét rongyolódott bécsi térképpel, megkeresni egy olyan bárt, ami számomra teljesen ismeretlen részén volt Bécsnek. Nem akarom fényezni magam, de azon kívül, hogy elsőre megtaláltam a helyet, még turistáknak is adtam útba igazítást. Megtaláltam a bárt, a bárban a lányokat, majd a sörömet, majd a másodikat és végül ittunk egy teqilát is. Kaptam egy pár tippet Bécsről, főleg az egyik kiállítás hangzott nagyon jól, ezen kívül kiderült, hogy az UNO-City épületeken belül is látogatható, bár lehet, hogy csak iskolás csoportoknak. Főleg én meséltem a sztorijaimat, Sarah leginkább a munkájáról mesélt, Marie pedig leginkább hallgatott. Megkérdeztem a lányokat, hogy egész Ausztriában külföldiek dolgoznak az ügyintéző szektorokban vagy csak Bécsben van így. Szerintük csak a főváros ilyen, bár Innsbruckban sok a német és magyarul szóltak hozzám a vasútállomáson, azt megelőzően, hogy egy cseh tanárral ittam, szóval nem hiszek nekik. Egyébként, amikor családdal voltunk Karintiába ott is magyarul szolgáltak fel nekünk az étteremben. A sok beszélgetéssel elment az idő, úgyhogy végül fél 3-ra értem haza. A hazautam kicsit érdekes volt. Most vezettem szerintem életemben először részegen (biciklit, mivel autót nem vezettem fél évnél tovább, még józanul sem). Nem mondom azt, hogy nagyon kész voltam, de így, hogy 12 órája nem ettem semmit és kb. 4 hete nem ittam alkoholt, azért megéreztem. A változás annyi volt, hogy sokkal gyorsabbnak éreztem a tempót, semmi időérzékem nem volt az út hosszáról és utolsó pillanatban vettem észre a lámpákat (mondjuk azt inkább azért, mert az utat figyeltem, meg a rendőröket), de szerintem mindenhol megálltam, amit egyébként józanul nem teszek meg. Végül 5 óra alvás után elkezdődött életem egyik legszarabb hétvégéje.
Szombaton érthető okokból rohadtul nem volt kedvem dolgozni, a forgalom kifejezetten gyenge volt, így az italtöltögetésen kívül hagytam, hogy inkább a kollegák dolgozzanak, akiknek viszont nem tetszett annyira, hogy leszarom az egészet, így meg kellett várnom, amíg megebédelnek és ezért elve fél órával később mentem szünetre. Megkérdeztem, hogy tudok-e a vonatállomásokon is távolsági buszjegyet venni, amire az volt a válasz, hogy például Westbahnhoffon, ami tőlem negyed órára van tudok. Így a szünetre az volt a tervem, hogy megveszem a jegyet, beugrok a boltba kenyérért és még alszom is. A félóra mínuszra, jött még fél óra plusz út a vonatállomásra, ahol közölték, hogy egy hely van, ahol jegyet tudok venni Bécsben, de mivel otthon hagytam a térképemet, így fogalmam sem volt, hogy hogyan jutok el, erre a számomra ismeretlenül hangzó helyre. A Westbahnhofról a kollégiumig nagyon egyszerű az út, így mindig eltévedek a kisutcákban (valamiért a bonyolultabb utak jobban mennek), így most egy másik Billában vásároltam. Itt nem volt bringatartó, így ügyetlenül egy közlekedési táblához próbáltam rögzíteni a kerékpárt, ami el is dőlt, majd mikor felállítottam, valahogy sikerült összeolajoznom a kezemet, amit csak akkor vettem észre, amikor belekentem a ruhámba. Végül hazaértem és aludtam fél órát, a megszokott másfél helyett. A délutáni műszakban már motiváltabb voltam, mivel estére bulit terveztem a két tiroli lánnyal, bár nem számítottam semmi jóra. Műszak végén nem sikerült Saraht telefonon elérnem, így végül hazajöttem, de ezzel legalább megúsztam a vihart és kialudhattam magam.
Vasárnap mikor reggel elindultam reggel dolgozni, félúton eszembe jutott, hogy a koliban maradt a térképem. Szerencsére vagy szerencsétlenségemre, emlékeztem az útvonalra, a nemzetközi buszpályaudvarra, viszont, amikor szünetben elindultam bringával, rá kellett jönnöm, hogy az út amit kinéztem, vélhetően az autópálya, tehát keringtem egy kicsit. Aztán már kezdtem kúrvára ideges lenni, a cigim is kifogyóban volt, úgyhogy még haza akartam jutni, hogy csináljak magamnak pár töltött cigit, az olcsó magyar dohányból, ezért kitaláltam, hogy inkább vonattal utazom. Elmentem a munkahelyemtől kétutcányira lévő pályaudvarra, ahol egy kis irodában közölte velem a hölgy, hogy az odaút Budapestre 38 euróba kerül. Akárhogy is számoltam az több, mint 10 000 forint 3 órás vonatútra, úgyhogy megmondtam neki, hogy akkor inkább Bécsben maradok (egy kicsit azért sikerült meglepnem). Mivel úgy éreztem, hogy már túl sokat szoptam ezzel a hazautas jegy témával, így kitaláltam, hogy elmegyek a buszpályaudvarra. Végül felszálltam a centrumban egy U-Bahnra, ami elvitt az állomásra. Az iroda meglepetésemre nyitva volt, nem is volt nagy sor (tehát esélyem volt arra, hogy visszaérek időben dolgozni), viszont közölte a hölgy, hogy az első 2 járat betelt. Ez annyit jelentett, hogy hétfőn fél 7 körül gurultam volna be a Népligetbe és másnap hasonló időben jöhettem volna el. Az otthoni programom viszont családdal beszélgetés, barátokkal iszogatás, bevásárlás, mosás, netezés lett volna, tehát túl sűrű ahhoz, hogy azt a mínusz 8 órát megengedhessem magamnak. Így végül visszamentem dolgozni. A mellett, hogy teltház volt, még megvártam a zárást is, azért, hogy megnézzük a neten, hogy a másik busztársaság mikor indít buszt, amire talán felférek potyautasként. Két dolog volt, amit még pozitívumként vártam a hétvégémtől, az egyik: még egy iszogatás a két osztrák lánnyal; a másik: a fizetésem. Miután megnéztük a buszt, ami 4 órával később indul az általam tervezetnél, kiderült, hogy még a fizetésemet sem kapom meg, így egy kicsit elment a kedvem az egész utazgatástól. Végül felhívtam Saraht (negyed 12-kor), akit sikerült felébresztenem, így a sörözés is ugrott. Hazafelé még segítettem 2 lánynak megtalálni az S-bahnt (nem azért mert szépek voltak, csak kellett egy mosoly a napomba). Aztán már a koleszban megfűztem a konyhában a kínai lányt, hogy jöjjön el velem kedden megnézni a kiállítást, amit az osztrákok ajánlottak.
Röviden összefoglalva ezt tudom az előző két hetemből prezentálni nektek. A következő bejegyzést megpróbálom egy héten belül megírni, hogy az elfoglalt olvasóimnak ne kelljen egyszerre 2 hetet elolvasniuk. Kezdek érdekes, meg izgalmas dolgokat megtudni a vendégeinkről és a kollegákról, úgyhogy a következő részben beavatlak titeket is!
Kb. most tartok félúton a bécsi tartózkodásom kapcsán, ezért szeretnék véleményeket kapni a blogommal kapcsolatban. Írjatok a blog oldalamon vagy aki ismer személyesen, azoktól facebookos üzenetet is elfogadok! Szép napot mindekinek!
