Wie geht es in Wien?!

Ahogy ígértem ebben a fejezetben ismét a munkahelyem lesz a fő témakör. Sajnos egyebet továbbra sem nagyon tudok írni, mivel a legjobb, ami történt velem az mind Budapesten volt.

Így lassan két hónap után kezd bennem összeállni a kép, hogy mitől olyan jó ez az étterem és miért keresik sokan. Az egyik fontos szempont az osztrákoknál, hogy az étteremnek története van, bár ilyen érdekes legendákkal, meg egyéb sztorikkal nem nagyon találkoztam, úgyhogy inkább ez a 87 éves fennállás az, ami a vendégek számára motiváló. Ha jól sejtem a vállalkozás apáról fiúra száll és ezen belül sajnos nem tudom pontosan, de 3 vagy 4 generáció vezette már a helyet. Az osztrákoknak továbbá fontos a személyes kontakt is, így nyílván a különböző főnökök által, egyre több olyan ember került a törzsvendégek közé, akik jóban vannak a mostani főnökkel vagy apukával, nagypapával építettek ki jó kapcsolatot.

Helyileg is tévedtem abból a szempontból, hogy kieső rész. Amennyiben a turista a Schwarzenberggarten (azaz Belveder) oldalsó kapuján jön ki, pont szemben van az utcával, aminek a közepén egy viszonylag szép templomot is ki lehet szúrni, ígyhát könnyen észrevehetik az éttermet. Turisták viszont érkeznek úgy is, hogy szállodák küldik őket. Ebből a napokban volt bonyodalom, mivel a főnök elfelejtette nközölni, hogy tárgyalt a szállodával, így szegény franciák értetlenül hallgatták a pincért, ahogy egy furcsa nyelven elküldi őket a picsába, azért mert nem akarnak fizetni. Amin meglepődtem, hogy létezik olyan útikönyv is, amiben ajánlják az éttermet. Mindezt egybevetve mondhatjuk, hogy nem is olyan rossz a marketing.

Az étterem belsejéről továbbra sem tudok többet mondani annál, hogy jól felszerelt, bőséges a kínálat, (bár van olyan vendég, aki rájön, hogy a kertben csak dohányzó helység van és nincs 20 különböző vegetáriánus ételünk, ezért visszafordul). A díszlet, ha jobban megnézzük nagyon kusza, de van Gösseres évfordulós üveg, dedikált vízilabda, szép kép Belvederről, mókás szövegek a falon…

A személyzetről egy kicsit bővebben. Mint mondtam a dolgozók nagyon jól csinálják, amit csinálnak, ezen kívül az összeállítás is elég érdekes. Összesen 7 szakács van. Az egyik nagyon kövér és folyton a vércukorszintjét méregeti, de ettől függetlenül ugyan úgy édes cuccokat iszogat. Van egy másik srác, aki hallás sérült és úgy beszél, mint valami homokos, ennél fogva semmit nem értek, abból amit mond, de nagyon jókat szoktunk beszélgetni. Amúgy nagyon rendes gyerek, és ha kérdezek valamit képes 10 percen keresztül beszélni, témaváltás és kérdés nélkül, úgyhogy így remekül megértjük egymást. Van még egy fiatal srác (olyan 26-28 környéke lehet), aki nem sokára végez a drogelvonó kúrával, ami azt jelenti, hogy heroint már nem fogyaszt, de szerintem néha kiugrik betépni meló közben. Többiekkel nem igazán beszéltem vagy nagyon átlagosak, úgyhogy őket nem említem meg. A takarító, illetve mosogató személyzet egy cseh srácból, három jugoszlávból és két magyarból áll. A cseh sráccal szinte semmit nem beszéltem, a jugókból kettő nem beszél semmilyen nyelvet, a harmadikkal meg egész jóban vagyok. Jovánkának hívják, olyan 50 éves. Ő az egyik, aki megszokta kérdezni, hogy hogyan vagyok, na meg el szokta mesélni nekem a problémáit a melóval, meg persze egyéb dolgokat is. Összegezve a sztoriját, a különböző harcokban elvesztette a fél családját, meg a házát, így utolsó elkeseredésében fogta a gyerekét és kijött szerencsét próbálni. Könyvelői végzettséggel, műtött csuklóval napi 10 órákat dolgozik, csak azért, hogy a fiának mindent megadhasson. Magyarok közül van egy győri srác, aki folyton szívat mindenkit. Komoly dolgokról még szinte sosem beszéltünk, de egyik nap összeszervezte a csapatot, hogy beadják nekem, hogy ember hiány miatt be kéne segítenem a konyhai mosogatásba. Másik magyar egy 38 éves nő. Ő is szokott velem beszélgetni, főleg a munkahelyi problémákról (ha esetleg Jovánkát nem értettem volna meg), na meg az életéről. Büszke arra, hogy jól keres (legalábbis magyar viszonylatban), hogy bejelentett lakása van Bécsben, férje, kocsijuk és minden megvan a háztartásba, ami kell. Az egyetlen durva sztorija a 20 éves lányával kapcsolatban volt, akit 2 éve el kellett hozni Magyarországról, mert a drog miatt már megvolt a beszállókártyája a mennyországturisztnál, de végül az anyjai kiharcolta a visszavásárlást és a lány elvileg tiszta.

Áttérnék kicsit a felszolgálókra is, bár ott kevésbé tudok izgalmas sztorikról. A főnök fia az egyik pincér. Valószínűleg ő lesz a jövőbeli tulajdonos és ezért kell tányérokkal rohangálnia, ahelyett, hogy a valamilyen elektronikai végzetségének megfelelő munkahelyen dolgozna. Úgy vettem észre, hogy eléggé ideges típus és ezen kívül valahol szerintem le is nézi a többieket. Az egyetlen pozitívuma az, hogy a szabadsága alatt rendezvényt szerveztek egy beteg gyerek műtétjére, ahol sikerült begyűjteni 8000 eurót. Ezen kívül jó felszolgáló, kedves a vendégekkel, elképzelhető, hogy jó étteremvezető lesz belőle.

Van egy szöszi csinos csajszi, aki beszédstílus és modor alapján mehetett volna inkább rendőrnek vagy katonának, meg van 2 srác, akiről nem tudok semmi izgalmasat.

Azért itt is van érdekes fazon. A magyar pincéren kívül, van még egy osztrák, akinek a korát nem tudom meghatározni, kitetovált, 170 magas, vézna forma. A csókáról azt kell tudni, hogy mindig be van állva, sőt a délutános műszakba néha szól nekem, hogy „ Zoltán, mindjárt jövök, csak tolok magamba egy adagot”.Ennél fogva a forma folyton pörög, és megállás nélkül dumál, úgyhogy néha rendesen kell koncentrálnom, hogy velem beszél vagy csak magával. Egyébként őt bírom a legjobban, vele beszélek a legtöbbet, megvárja, hogy megértsem, amit mond, úgyhogy azon kívül, hogy néha elbasz dolgokat, (amit rendszerint nem vesz észre, így mindenki azt hiszi, hogy én voltam), bírom a srácot. Amin nem térek napirendre vele kapcsolatban: Van egy barátnője féléve, akinek már megkérte a kezét, de elhalasztják az esküvőt, mert a csaj teherbe esett (romantikus sztori).

Apám ismerőse a legidősebb a pincérek közül és rajta látszik, hogy kúrvára tele van a töke az egésszel. Egyszerűen azért csinálja, mert valamiből meg kell élni, jól fizet, ráadásul szerintem mindig is ezt csinálta, úgyhogy nem is nagyon ért máshoz. Ilyen életet mondjuk, nem akarok, asszony Pesten a gyerekkel, meló Bécsben, 2 napos szünetekben pedig ingázás. Arról ne is beszéljünk, hogy valószínűleg egyik diplomásnak sincs olyan álma, hogy 50 évesen tányérokat cipeljen és jópofizzon a bepiált osztrákokkal.

A főnökről nem tudok sokat. Alapjáraton rendes fószer, de viszonylag csöndes. Általában a törzsasztalnál iszogat a haverjaival, a csinos fiatal barátnőjével (aki szerintem olyan 35 körüli, a főnök kb. 50 lehet). A nőnek van egy 9 éves fia, aki szinte mindig ott van körülöttük. Kíváncsi lennék, hogy mi lesz egy olyan gyerekből, aki abban nő fel, hogy a szülők esténként piálnak és e mellett néha elutazgatnak Horvátba, meg Mallorcára.

Vendégekről is csak röviden. Hétvégén főként turisták jönnek, hétközben pedig az osztrákok, illetve a helyiek járnak oda. Azért emeltem ki a helyieket, mert benéznek egyszer-egyszer jugoszláv festők, magyar friss házaspár, magyar család, vegyes család, ázsiai testvérpár és még ki tudja, hogy ki honnan jött. Amit furcsának találok, hogy az étteremnek egyáltalán nincsen célcsoportja. Mint már említettem a törzsvendégek közt szerepel a 98 éves bácsi (akiről továbbra sem derült ki, hogy hány éve jár oda), van egy néni, aki mindig félre vonul menüt enni, van egy mankós bácsi, aki mindig társasággal érkezik, de valahogy ő marad mindig utoljára egyedül. Van egy bácsi, akinek annyira remeg a keze, hogy két kézzel fogja a söröspoharat. Őt csak azért említettem meg, mert egyik nap meglepett, amikor társasággal volt és magyarul beszélt.

Van egy középkorú réteg. Ebbe tartozik a legtöbb féle ember. Vannak üzletemberektől kezdve, a munkásosztályig mindenből. Javarészt mindenkinek megvan a törzsasztala, úgyhogy mikor a vendég belép a kapun a pincérek már ütik be az italt, az asztalra, amit még a vendég még el sem foglalti sem kért, és ki sem kért. A legmókásabb egy 8-10 fős társaság, akik mindig almalevet isznak szódával és külön érkeznek. Ilyenkor szinte valaki csak oda-vissza futkos az asztalnál, (3 almalé, még egy, még egy …) és amikor már azt hiszed, hogy mindenki befutott, még megérkeznek 1-2-en (és ők a naponta járó vendégek). Viszonylag sokan vannak párok is, 25-től 70 pluszig. A fiatal korosztály javarészt autóval érkezik és gyönyörű barátnővel. Ezt azért akartam megjegyezni, mert nem tartom szépnek az osztrák nőket (legalábbis, amennyivel találkoztam, de ezek a lányok javarészt tényleg top 10-esek, persze simán elképzelhető, hogy nem osztrákok). A fenn említettek közül viszonylag nagyobb csoportot tesz ki a főnök törzs asztala. Ez az az asztal, ahol nem mindegy, hogy milyen hamutartó van, a literes fröccs mellé ajándék teli pohár és külön jégkocka jár, ami egyébként teljesen érthető. Egy-két tagot leszámítva jómódú embereknek tűnnek, akik képesek 5-6 órán keresztül iszogatni, akár déltől kezdve. Ők az egyik csoport, aki képesek lefogyasztani napi 10 000-eket forintba számolva. Azért akadnak a párok között is ilyenek. Van egy nagyon csúnya, de aranyos pár. Kivétel nélkül, szinte minden este beülnek, isznak 2 liter vizet, fél liter bort, üdítőt, vacsoráznak desszerttel és néha meghívják a személyzetet is egy italra (ami mellesleg ingyen van nekünk). Ez napi olyan 15000 forintot jelent két embernek. Ez 6 nap szünettel számolva 350 000 forintot jelent egy hónapban, amin én egy kicsit megütköztem, de nyílván, ha jobban belegondolok, a 10-ed részét én is eliszom, meg eldohányzom egyedül is.

Amúgy számok nélkül, egy átlagos nap bevétele összesen kb.a duplája, mint egy otthoni hasonló kaliberű jól menő étteremnek. Valószínűnek tartom, hogy a fenntartási költségek is dupla annyiba kerülnek, az alkalmazottak fizetéséről, már nem is beszélve. A következtetésem ebből az, hogy bármelyik országba megéri jó éttermet üzemeltetni, de továbbra is úgy gondolom, hogy rohadt bonyolult és stresszes meló. Én megelégednék egy kocsmával is, mivel az alkohol kevésbé romlik meg, mint az étel.

Ezzel gondoltam, hogy bemutatom nektek a helyet, ahol idén nyaraltam. Pár rövid sztorit még mesélek az elmúlt hetemből, bár inkább csak tőlem megszokott kultúrákkal kapcsolatos beszélgetéseimről írok kicsit.

Számomra legérdekesebb beszélgetések és tapasztalatok az utazással kapcsolatosak voltak. Már tanultam róla, hogy az útiköltségen 10 000-ket lehet spórolni, de fel sem merült bennem, hogy ez rövidtávon is érvényes. Mivel idén nyáron már 2-szer is intéztem a saját utazásaimat, így már viszonylag jól be tudom mutatni, hogy mennyit lehet spórolni egy Bécs-Budapest oda-vissza vonalon. Budapesten vásárolt Öbb vonatjeggyel oda- vissza, foglalt ülőhellyel 7000 forint az út, amit csak a vonatállomáson lehet kiváltani. Ugyan ez az út a másik irányból, vonatállomáson kiváltott jeggyel 21 600 forintra jön ki, ami internetes jegyvásárlás esetén, akár a fele is lehet, bár még így is drágább. Azt tudni kell, hogy az osztrák oldalon bizonyos járatokra, ülőhellyel kedvezményes jegyet lehet vásárolni. (példa a múltból: Bécs- Innsbruck 105 euró egy útra, kedvezményes helyjegyekkel 56 eurót fizettem végül oda-vissza). Na de maradjunk a Bécs-Budapest vonalon. Busszal mindenhol olcsóbb, ez itt is így van. Az „Eurolines” buszok napi 5 alkalommal teszik meg a távot, ami Bécsben kiváltott jeggyel 19 euró egy útra, illetve egy napon belül, ingyenes visszaúttal. Amennyiben hűséges gyakran utazó ügyfél vagy, az 5. utat a cég állja. Ugyanez a járat oda-vissza, az én korosztályomnak, magyar oldalon foglalt jeggyel 5000 forint (tehát 38 euró-5000 forint=5800 forint, amit meg lehet így spórolni). Van ennél olcsóbb járat is, ami sokkal kevésbé megbízható és sokkal bonyolultabb megtalálni az állomását, ezzel 13 euróért lehet utazni, de nem jártam utána részletesebben. Ezen kívül van lehetőség weboldalon olyat találni, aki hazavisz kocsival, ami nyílván személytől függő áron van. A legolcsóbb megoldás és a legbizonytalanabb továbbra is a stoppolás, amit az egyik osztrák már letesztelt és működőképesnek talált.

Egyébként az ÖBB diákok számára nyári használati jogot biztosít, ami annyit jelent, hogy bejárhatod egész Ausztriát 86 euróból és az egyéb nagyvárosokat, ahová még megy ilyen járat (köztük Budapestre is). Ezen kívül létezik ilyen lehetőség egész Európára kiterjedően, bár ennek elég húzós ára van, de ha egyszer épp nem gyűjtök semmire, benevezek rá.

A legfurcsább beszélgetésem egy iráni lakóval volt. A srác kapott valami szülői támogatást (amit mellesleg a munkanélküli anyuka, a nagypapa hagyatékából finanszíroz), így kijött Bécsbe, mivel otthon nagyon kevés esélyt lát a boldogulásra. Folyamatosan romlik az ottani pénz, a politika szar, mivel király van, így változtathatatlan és a vezetőség személyzetét is folyton redukálják. Ez különböző nemzetközi konfliktusokhoz vezet, ami rengeteg anyagi kiesést okoz az országnak. Két dolog lepett meg a beszélgetésben. Kiderült, hogy itt is hatalmas különbségek vannak a fizetések között, viszont ők még megfizetik a végzettséget. Az orvosokat hoztuk fel példának, akik Iránban megkereshetik a 10 000 eurónyi havi álomfizetést, viszont egy fizikai munkás kevesebbet keres, mint nálunk. A másik megdöbbentő dolog az volt, hogy amikor a srác elkezdett belemerülni a politika kivesézésébe, szóba hozta az atombombákat és egyéb tömegpusztító fegyvereket is. Oké valamennyire tisztában vagyok vele, hogy egy pár országnak megvan a felszereltsége hozzá, hogy az egész bolygót kiirtsa, de akkor is meghökkentő volt, hogy ilyen szóba kerül a politika kapcsán.

Amúgy az elmúlt két héten is volt egy-két főzőshow, Californiából érkezett indiaiak főztek húst és csípős nélküli rizses zöldséget; ettünk sushit (illetve megtanultuk elkészíteni is). Ezen kívül voltam múzeumban is (Albertina); modernfestészet (Picasso és a többiek); fotókiállítás (ahol nem volt magyar leírás); hercegnői lakosztály. Amúgy nem vagyok múzeumba járó típus, de mivel kezdtek belenyugodni, hogy olyan nőt már nem találok, akivel színházba menjek, így beértem valami másféle kulturális dologgal is. Mivel a modern festészet és a bútorok annyira nem kötnek le, így inkább a fotókiállítást tudom ajánlani, azt is főként azoknak, akiket érdekelnek az érdekes történetek (épületek, mindennapok, gyilkosságok…stb.). Amúgy a kínai lányt sikerült elrángatnom magammal, aki olyan volt, mintha ott sem lett volna. Elvileg érdekelte a dolog, viszont olyan volt, mint én 16 évesen a kötelező múzeumlátogatáson (végigrohantunk a szobákon, majd kiültünk cigizni). Ő mondjuk bevárt engem, valószínű azért, mert tetszett neki a hercegnői lakosztály, amit megnézett kétszer, amíg én a képek történetének lefordításával bajlódtam. Egyedül a múzeumshopban sikerült nekem végeznem előbb, ő legalább 20 percet eltöltött 4 képeslap megvásárlásával.

Röviden, tömören ez történt velem. Még másfél hétig leszek Bécsben és eközben még haza is ugrok. Nem hinném, hogy lenne olyan összegzésem, amit a jövőben még meg tudnék osztani és nem is szeretnék ilyen ígéreteket tenni, főleg azért mert ez legutóbb sem sikerült nekem. Ezúton szeretném megköszönni az olvasóimnak a figyelmet és az érdeklődést. Amennyiben minden úgy lesz, ahogyan tervezem, következő bejegyzéseimet jövő nyáron olvashatjátok (viszont az ország még számomra is meglepetés)…

Ismét elrepült 2 hét. Sajnálom, megint lusta voltam és nem sikerült beosztanom az időmet, de így egy kattintásra, egyből 2 hetet is elolvashattok, ami már az elején viccesen kezdődött. Hétfőn bementem a munkahelyemre, hogy belekezdjek a 7 napos munkahetembe. Miután átöltöztem köszöntem a felszolgáló kollegának, aki egyébként egy kis szöszi, csinos, jó arc csajszi. Ő visszaköszönt és közölte, hogy szerdáig nem dolgozom, mivel változás volt a programban. Így a reggeli bringázás után visszamentem a koleszba, eszembe jutott, hogy ennyi erővel haza is mehettem volna Pestre 4 napra, aztán végül örültem a szabadnapnak, mivel így megint volt időm bármire.

A délutánomat arra használtam, hogy elmentem az új barátaimmal a vidámparkba, felültünk az óriáskerékre és megnéztük a várost felülről. 10 euróért megnézhettünk egy kis kiállítást, kisvasút; fák; emberek, óriáskerék…stb. Ezek után sorban állhattunk kb. 20 percet, majd felülhettünk a kerékre, ami szerintem olyan negyed óra alatt meg is fordult, legalábbis jó volt fönt, úgyhogy hamar elment az idő. A kilátás egyébként tényleg szép, de még így felülről sem mondom azt, hogy lenyűgözőnek tartanám a város panorámáját. Érdekesek az egy helyre tömörült irodaházak, ezeken kívül a szemétégető kéménye és a Szent István Dóm (107 m magas) tornya ugrik ki a látképből. Egyszer szívesen kipróbálnám az óriáskerékben berendezett ebédlő „dobozt” is. Végül nem kérdeztem meg, hogy mennyiért, meg hogyan lehetne a város felett vacsorázni, mivel ilyen csordajellegű turistahajtás volt folyamatosan. Ez után még tettünk egy kört a vidámparkba, mert az olasz lány, meg a francia srác (vendég) ki akart próbálni egy pár őrült dolgot. Szerencsére a francia lánykát sem motiválta túlzottan a vidámpark, úgyhogy nem maradtam egyedül. Minden esetre az kiderült, hogy ha valaki végig akarja járni a parkot, akkor gyűjtsön magának 150 eurót, mivel a legfaszább dolgok 10 eurónál kezdődnek, de a kis barátaink felültek egy székre, ami feldobta őket az égbe (kb. 2-3 perc alatt), mindezt 15 euróért. Ezek után elbúcsúztunk egymástól, hazajöttem és kiolvastam a könyvemet: „Fejtős Éva: Bangkok tranzit”. Annyira izgalmas volt, hogy kb. 2 nap alatt kiolvastam, aztán rájöttem, hogy az életsztorik, amiket leír, eléggé elképzelhetetlenek, viszont a Bangkokról lévő leírások kifejezetten izgalmasak és érdekesek (ajánlom mindenkinek, aki még nem jutott el ilyen messzire).

Keddre megbeszéltem egy újabb találkozót a francia lánykával. Mivel a vendége hazarepült a barátnője pedig még dolgozott, így kettesben megnéztünk egy hatalmas templomot, ami kívülről neogót stílus volt, belülről viszont számomra elég modern festményekkel volt díszítve (még nem láttam ilyet az előtt). Ez után sétáltunk egyet a „Duna-szigeten”, ami egy rendkívül hosszú és elég keskeny szigetecske, a Duna és az egyik holtága között. Ebben a holtágban az emberek még fürdőztek is és a víz is egész tisztának tűnt, legalábbis térdig érő vízben még láttad az alját. Az úton szóba kerültek a szerelmi kapcsolatok, az enyémről inkább ne beszéljünk, de az övé sem volt egyszerű. A barátját Angliában ismerte meg, amikor kint tanult félévet, egyébként a srác Párizsban él (4 órányira a lánytól) és néha kiugrik Texaszba, hogy meglátogassa a szüleit. Hallottam már érdekes sztorikat, de eddig ez hangzik a legszarabbul. A havi 1 találkozó is azzal megy el, hogy otthon vannak, és a srác alszik nappal, mivel éjszaka melózik (és ettől függetlenül 3 éve együtt vannak). Lehet, hogy egyszer én is felnövök ahhoz, hogy ezt megértsem. Később megjelent az olasz lány is, kicsit napoztunk, megbeszéltük, hogy úgy D-Tirolból jött a lány, tehát igaziból német az anyanyelve. Kiderült, hogy franciául is vannak olyan mondatok, amiket visszafelé is lehet olvasni, mint nálunk azt, hogy „Géza kék az ég”. Mivel már kezdett lemenni a nap én meg csak reggeli/ebédet ettem, így meghívattam magam a lányokkal, hogy főzzenek valami jót. Amíg elmentek vásárolni én elkezdtem dumálni egy magyar sráccal, aki tüzet kért tőlem. A srác szintén pesti volt, valami nemzetközi dolgot tanul és most a mekibe melózik a Bécsben a nyáron. Viszont adott egy pár jó tanácsot a jövőre vonatkozóan, arról hogy hogyan lehet szakmai gyakorlatot szerezni külföldön, jó fizetéssel, meg arra, hogy hogyan lehet külföldön elhelyezkedni. Elvileg Németországba, ha személyesen becsöngetsz egy hotelba, hogy állás kellene, akkor szívesen segítenek, de szinte bárhol így működik német nyelvterületen Eu-n belül. Amit nem szabad mondani az, hogy szakmai gyakorlatra kell, mert akkor nem fizetnek meg rendesen, helyette inkább add oda a végén a papírt, hogy ugyan írják már alá. Így pénzed is meg aláírásod is lesz, úgyhogy egészen jól hangzik a dolog.

Végül felmentünk a lányok kollégiumába és sajtostésztát ettünk, de mivel kiderült, hogy a két lány imád enni, így ez után ettünk még egy pár féle sajtot, joghurtot, meg csokit. Itt is találkoztam egy magyar lánnyal, aki kapásból leoltotta a Kodolányit, de ezen kívül nem tudtunk sokat beszélgetni, mert pont indultunk salsázni. Egyébként tök furcsa, hogy itt szinte minden magyar kedves (kivétel a vendéglátós kollegákat, akik vagy idegesek, vagy mindenkit ugratnak). Visszatérve a kolégiumhoz, itt 2 ágyas szobák vannak, 5 emelet, kisebb lift, kevesebb szoba, egy kis konyha, 4 személyes asztallal, de az ablakból lehet látni a naplementét a dombok között, úgyhogy a kilátás lényegesen szebb, ráadásul közel van az a Billa, ahol még vasárnap is nyitva vannak. Összehasonlításként a mi koleszunk 8 emeletes, nagy liftből 2 is van, a konyha 4-szer akkora két 8-10 fős asztallal, 4 hűtővel, 1 és két személyes szobákkal, amiből dupla annyi van emeletenként. Ettől függetlenül a mi szobánk 230 euró havonta, az ottani ár pedig 270, bár ott lehet nyáron legálisan lakást bérelni és internetért sem kell külön fizetni, bár az itt is csak 3-4 euró lenne.

Szerdától elkezdtem dolgozni. Annyi a változás a munkakörömbe, hogy a pincérek kitalálták, hogy belőlem is rendes felszolgálót csinálnak, így mostmár inkább tányért hordok, és nem italokat töltök. Itt lényegesen többet kell rohangálni, nincs időm cigizni és többször szólítanak meg a vendégek a kívánságaikkal, így vannak vicces szituk. De van, hogy szimplán beszélgetni akarnak, ilyenkor megkérdezik a nevemet, honnan jöttem, tudok-e csárdást táncolni, minek vagyok itt…stb., sőt volt, aki még egy 5 euróst is belecsúsztatott a zsebembe, úgyhogy azért megvan a pozitív része is.

Este még elmentem egyet salsázni, természetesen megint a francia lánnyal voltam egész este és továbbra is csak a metró megállóig kísértem el. Az oda úton életemben először, megállított a rendőr a és megfújatta velem a szondát. Otthon még sosem futottam bele bringásokat szondáztató rendőrökbe, de szerencsére kivételesen nem kóstoltam meg egyik bort sem meló közben, úgyhogy nem volt semmi para, mondjuk utólag kiderült, hogy valamennyi alkohol szintig még vezethetsz, úgyhogy amúgy sem lett volna gond.

Mivel csütörtökön nem történt semmi izgi, így írok inkább a pénteki buliról. Mivel az olasz lány szombat reggel indult el, így kitalálták, hogy pénteken még csapnak egy bulit a többiekkel, valamelyik clubban. Mivel, az a hely, amit elsőnek kinéztek 12 eurót kért a beugróért (ami még nekik is drága volt), így inkább egy másik helyet választottat. Az elején én is szívtam a fogamat, hogy metrózással, sörrel, belépővel együtt nekem is olyan 6000 forint környéke lesz az este, de végül nem így lett. Kiderült, hogy a hely a Múzeum negyedhez közel van, ami tőlem 10 perc bringával, így a busz jegyet megspóroltam. Végül csak a két lány jelent meg, így természetesen nem találtuk meg a helyet elsőre, így inkább ettem egy gyroszt. A lányok vártak még egy embert, így mászkáltunk a Máriahilferen és közben gondolkodtak, hogy merre van a szórakozóhely. Mivel egy idő után meguntam a dolgot, így odamentem 3 lányhoz, akik az utcán ültek és megpróbáltam tőlük útbaigazítást kérni. Mivel ők is turisták voltak (15 éves osztrákok, akik kijöttek kalandot keresni Bécsbe), így fogalmuk sem volt a helyről. Mivel ivós játékot játszottak, valami 30 %-os likörrel, én meg rohadtul szomjas voltam, így nekiálltam velük beszélgetni, végül beszálltam a játékba, majd amikor már nem voltam szomjas szóltam a többieknek, hogy lépjünk le, de nagyon gyorsan. Végül sikerült megtalálnunk a helyet, ami ingyenes volt, ki volt ürülve, techno zene ment és drága volt a pia, amit már annyira nem is kívántam. Kiderült, hogy mégiscsak 3-an maradunk, de végül leültünk. Beszóltam az olasz lánynak, hogy keveset beszél, így elkezdtünk egy olyan játékot, hogy mindenki kap egy kérdést, amiről 1 percen keresztül kell beszélnie és amennyiben nem sikerül, táncolnia kell a zenére. Főként itt is párkapcsolati kérdések merültek fel, azon kívül, hogy hogyan szeretkeznek a teknősök, és hogy milyen 3 évente máshol élni. Erre viszonylag pozitív választ kaptam, kicsit mindig is féltem, hogy ha sokat utazgatsz, akkor egyedül maradsz, de ha egy 16 éves lány azt mondja, hogy ez jó dolog és nyílván vannak nehézségek, de át lehet rajtuk esni, akkor bizonyára nem lehet vészes a negatív oldala. Végül olyan 2 körül meguntuk a játékot, elbúcsúztunk egymástól, hazatekertem, így még nagyjából ki is tudtam magam aludni.

Szombaton belefutottam a konyhában egy füvezős, borozós, szlávnyelvet beszélő társaságba, ahol volt egy osztrák is, akivel tudtam pár szót váltani, de a társaság másik fele annyira kész volt így nem maradtam túl sokáig.

Vasárnap munka után még el akartam menni táncolni, gondoltam valahogy meg kell ünnepelni, hogy megint szabadnapom lesz, de mivel a vasárnapi bulitól félek, hogy kevesen vannak, a francia lány még nem ért vissza a budapesti kirándulásból, így visszajöttem a koleszba. A konyhába ugyan az a társaság ült, most drog nélkül. Továbbra is szláv volt a használt nyelv, de az osztrák srácot tanítgatta az egyik lány a nyelvükre, így kicsit maradtam, feleleveníteni a cseh tudásomat, de elég kevés dologban volt egyezés. Aztán beült mellém egy viszonylag csinos szintén Boszniából érkezett lány, aki törte a németet. Kértem tőle egy puszit, beszélgettünk egy pár szót arról, hogy milyen szar náluk az élet (szerinte). Felmerült az is, hogy én hogy kerülök ide, majd elmesélte, hogy fogadott egy vendéget, majd kapott egy levelet, hogy még egy ilyen és kirúgják. Azt mondta, hogy valószínűleg valaki beköpte őket a portán, de reméljük, én ehhez túl kevés emberrel beszélek. Mivel ez után megint elkezdtek egymással dumálni, a nyelvleckét meguntam, így bementem a szobámba, hogy olvassak Bécsről, mivel szereztem egy útikönyvet németül. Unalmas dolgokat ír le nagyvonalakban a turistáknak, úgyhogy túlzottan nem kötött le, viszont kiderült, hogy valamit félreértelmeztem a metróval kapcsolatban, így az előző fejezetben említett bécsi első U-Bahn sztorit felejtsétek el (tévedés volt). Egy órával később kimentem egy cigire, ekkor már jóval kevesebben voltak és németül beszéltek, úgyhogy leültem közéjük. Sajnos annyira gyorsak voltak a témaváltások, hogy nem nagyon tudtam hozzászólni, de főként a nyelvekről volt szó, arról hogy mi mihez hasonlít és egészen visszamentek vele a római korig. Kiderült, hogy ha megtanulnám az összes német dialektust, akkor valószínű nem kéne sokat tanulnom a svédhez, meg a hollandhoz sem, de egyenlőre örülnék, ha az osztrákokat érteném rendesen. Egyébként beszéltem egy lánnyal és megnyugtatott, hogy nem vagyok gyökér azért, mert még mindig nem vagyok perfekt, mivel ő 3 éve él itt és még mindig van mit tanulnia. A nyelveken kívül egyébként még a szem romlása volt a téma. Itt meg kell jegyeznem, hogy igenis léteznek földönkívüliek. Az osztrák srác olyan 2 méter magas, de szerintem nincs több 55 kg-nál, a mellkasa valahogy természetellenesen kiugrott és ezen kívül 10-es lencséjű szemüveget hord. Ezek mellett rendkívül jó agyú gyerek lehet, így abból amennyit a történelemről beszélt, meg amennyi megragadt neki a szlávból elsőre. Persze minden okos embernek vannak hülyeségei, ő egy időben megszedte magát online pókeren, olyan szinten, hogy körbeutazta Európát és mellette rákattant a fűre, így folyamatosan tompul bevallása szerint.

Hétfővel elkezdődött egy újabb hét, részben pozitívan, mivel szabadnapom volt szerdáig, részben szomorúan, mert el kellett búcsúzzak a francia lánykától. Mivel egyikünknek sem volt jobb dolga, így az utolsó napját is együtt töltöttük. Délután összefutottunk az Operánál, aztán sétáltunk egyet a Várkertben és felkerestük az egyetlen Sissi szobrot is. Ezalatt kitaláltuk, hogy elmegyünk moziba, megnézzük a Jégkorszakot, na meg elmesélte, hogy hogyan tévedt el Budapesten. Annyira jó arc voltam, hogy írtam neki egy 2 oldalas összegzést, hogy honnan hova hogyan jut el legegyszerűbben, meg persze pár tanácsot (hol egyen, mit kóstoljon meg és hasonlók). Ehhez képest kapásból eltévedt, nem vett semmit és Piros busszal körbejárta a várost. Mialatt riksáztam egészen szimpatikusnak találtam ezeknek a buszos utaknak a szolgáltatásait és az árát, de minek után megnéztem a fényképeket és kiderült, hogy szinte semmi nem maradt meg a lánynak a városnézésen elmondottakból, visszatértem a régi álláspontomra (inkább megyek gyalog vagy bringával, ha kíváncsi vagyok egy városra). Eljutottunk a plázához, ahol megtaláltuk a mozit, viszont csak este 8 körül játszották sima filmként, egyébként 3D-s ment, így megvettük a jegyet 16:41-kor, a 16:45-kor kezdődő 3D-s vetítésre 10 euróért fejenként (és még magyar szinkron sem volt). Egyébként nem vagyok a folytatásos filmek híve, de ennek a 4. része is vicces volt, még németül is. A film után rábeszélt a lány, hogy üljünk be vacsorázni egy étterembe, a plázába (nem nagyon értem a mai napig a dolgot, hogy egy plázába, miért ül az ember étterembe, de sajnos nem tudtam lebeszélni a dologról), így beültünk egy olasz étterembe. Én tésztát ettem, de anyukám bolognaija jobban ízlik, tehát nem voltam tőle hasraesve, de nem nagyon fogott meg az étlap sem, ezért gondoltam maradok a legegyszerűbbnél. Este még elmentünk egyet táncolni, aztán a szokásos módon elválltunk egymástól a Városliget metrómegállójánál. A különbség annyi volt, hogy most nem úgy köszöntünk el, hogy „bis morgen-(holnapig)”, hanem úgy, hogy talán még látjuk egymást. Hogy őszinte legyek nem mondanám, hogy az a kategóriájú ember volt, akivel nagyon megtaláltam a közös hangot. Ezen kívül nem keltette fel az érdeklődésemet a francia lakhelyével sem, neki meg ki lett pipálva a (láttam Budapestet)rész a listáján, persze különösebben nagyobb élmény nélkül (szerintem), tehát valószínű ő az az ember, akire még egy-két hónap után talán ráírok, aztán esetleg egy év múlva, aztán ki tudja. Kettőnk között az volt a hatalmas különbség, hogy ő sokkal visszafogottabban él. Próbáltam vele sztorizgatni, de mókás sztorik nem nagyon voltak, bevállalós sztorik meg egyáltan nem, úgyhogy a sablonos dolgokon felül semmi meghökkentő mesét nem tudok róla leírni nektek.

Kedden elterveztem egy újabb bringatúrát. Olvastam valahol, hogy Bécsben van egy vízi-játszótér, amit megakarok nézni, így a Duna-sziget egyik részén lévő „Wasser park” nevű hely kíváncsivá tett, így meg volt az úti cél. Odafelé végigbringáztam a szigeten, ami tele volt fürdőző emberekkel, aztán átmentem az ág másik oldalára, ahol kapásból megtaláltam a Wasser parkot. Ez volt az út legkevésbé érdekes része, mivel itt nem a játszóteret találtam meg, hanem egy nagy ligetet, sok tóval, amin állt a zöld növényzet, tehát látványra egyáltalán nem volt romantikus (és a társamnak is csak két kereke volt kinn). Mivel nem szeretek ugyan azon az úton közlekedni, így maradtam a szigettel szemközti oldalon, amit egyálltalán nem bántam meg. Bevallom őszintén ez előtt az út előtt, szinte egyáltalán nem tudtak megfogni Bécs attrakciói. Azt hiszem, ahol voltam, az már nem a turisták első számú célállomása, sőt szerintem én voltam az egyedüli fényképezővel. Először egy Duna park nevezetű ligeten mentem keresztül, ahol a füves mezők és a fákkal szegélyezett utak mellett volt játszótér; virágoskert; na meg nem utolsó sorban a TV-torony. Folyamatos rálátást kaptam az UNO-Cityre is, ami kívülről nézve egy hatalmas üzleti városnegyednek tűnik, óriási irodaházakkal, amik sorakoznak egymás mellett. Mellesleg az épület csoport az ENSZ egyik fontos helyszíne, amit évi 1 schillingért bérelnek a várostól. Mivel azt hittem, hogy rohanó emberekkel, száguldozó autókkal és hatalmas sugárúttal fogok találkozni, így teljesen megdöbbentő volt, hogy egy csöndes, nyugodt, szép panorámájú (lakópark szerűségben vagyok). Az épületek a különböző irodaházak mellett, irodaháznak látszó lakóházakat, iskolát, boltokat rejtettek magukban. Szerintem egy órát eltöltöttem azzal, hogy bejártam az egyébként nem túl nagy kiterjedésű épületegyüttest, majd végül hazamentem. Este még elugrottam salsázni, 1,5 hete először kellett megint valakit felkérnem, de valahogy megint kifogytak a csinos, fiatal lányok. Úgy volt, hogy franciák fognak főzni a konyhában, de aztán a csajok azt hitték, hogy ez valami emberrablási kísérlet, úgyhogy miután megvolt a koszovói srác hűtőjében az összes alapanyag, szóltak neki, hogy mégsem vállalják. Végül az egyik lány az emeletről csinálta meg az ételt, majd hosszasan beszélgettünk filmes témákról, meg arról, hogy a sztárok is emberek, akiket mindenki imád, pedig kevésbé hasznos dolgot tesznek a közért, mint egy mindennapi tűzoltó. Persze emellett ki kell bírniuk, hogy mindenhol megfigyelik őket. Az este tanulsága az, hogy szar lehet sztárnak lenni (én azért kipróbálnám).

Szerdán elkezdtem dolgozni, amit nem akarok túlzottan részletezni. Munka-salsa, ebből állt az első két napom.

                „Was fehlt noch?”-ezt a címet adtam a bejegyezésemnek. Az egyik kollegám szokta gyakran ezt kérdezni, mikor megcsinálom az italrendelést. Annyit jelent, hogy „mi hiányzik még?”. Mikor rájön, hogy minden megvan, mindig azt mondja, hogy „die liebe”, ami annyit tesz, hogy „a szeretet”. Ez a rövid párbeszéd meghatározza az itteni létemet is. Szinte minden nap egy kicsit jobban megismerem az itteni életet, egy kicsit jobban beszélem a nyelvet, a salsabulin vagy a konyhában van valami féle szociális életem is, ahol szintén sok érdekes dologgal találkozom. Ezen kívül továbbra is tud újabb dolgot mutatni a város, még ha nem is annyira lenyűgöző, mint az UNO-City. Továbbá szinte minden nap étteremben ebédelek, ingyen üdítőket iszom és nem sokára remélhetőleg „gazdag” leszek. Tehát gyakorlatilag megvan minden…

Ebből kiindulva pénteken kitaláltam, hogy a hétfő-keddi szabadnapomon hazautazom Budapestre, így meg is néztem a buszjegyet a neten, az állomást is, úgyhogy el is terveztem, hogy szombaton megveszem a jegyeket és hétfő reggel 7-kor már úton is leszek. Este még összefutottam a két lánnyal Innsbruchból (Sarah és Marie), most épp Bécsben voltak 3 napot nyaralni. Munka után felületem a bringámra, egy szanaszét rongyolódott bécsi térképpel, megkeresni egy olyan bárt, ami számomra teljesen ismeretlen részén volt Bécsnek. Nem akarom fényezni magam, de azon kívül, hogy elsőre megtaláltam a helyet, még turistáknak is adtam útba igazítást. Megtaláltam a bárt, a bárban a lányokat, majd a sörömet, majd a másodikat és végül ittunk egy teqilát is. Kaptam egy pár tippet Bécsről, főleg az egyik kiállítás hangzott nagyon jól, ezen kívül kiderült, hogy az UNO-City épületeken belül is látogatható, bár lehet, hogy csak iskolás csoportoknak. Főleg én meséltem a sztorijaimat, Sarah leginkább a munkájáról mesélt, Marie pedig leginkább hallgatott. Megkérdeztem a lányokat, hogy egész Ausztriában külföldiek dolgoznak az ügyintéző szektorokban vagy csak Bécsben van így. Szerintük csak a főváros ilyen, bár Innsbruckban sok a német és magyarul szóltak hozzám a vasútállomáson, azt megelőzően, hogy egy cseh tanárral ittam, szóval nem hiszek nekik. Egyébként, amikor családdal voltunk Karintiába ott is magyarul szolgáltak fel nekünk az étteremben. A sok beszélgetéssel elment az idő, úgyhogy végül fél 3-ra értem haza. A hazautam kicsit érdekes volt. Most vezettem szerintem életemben először részegen (biciklit, mivel autót nem vezettem fél évnél tovább, még józanul sem). Nem mondom azt, hogy nagyon kész voltam, de így, hogy 12 órája nem ettem semmit és kb. 4 hete nem ittam alkoholt, azért megéreztem. A változás annyi volt, hogy sokkal gyorsabbnak éreztem a tempót, semmi időérzékem nem volt az út hosszáról és utolsó pillanatban vettem észre a lámpákat (mondjuk azt inkább azért, mert az utat figyeltem, meg a rendőröket), de szerintem mindenhol megálltam, amit egyébként józanul nem teszek meg. Végül 5 óra alvás után elkezdődött életem egyik legszarabb hétvégéje.

Szombaton érthető okokból rohadtul nem volt kedvem dolgozni, a forgalom kifejezetten gyenge volt, így az italtöltögetésen kívül hagytam, hogy inkább a kollegák dolgozzanak, akiknek viszont nem tetszett annyira, hogy leszarom az egészet, így meg kellett várnom, amíg megebédelnek és ezért elve fél órával később mentem szünetre. Megkérdeztem, hogy tudok-e a vonatállomásokon is távolsági buszjegyet venni, amire az volt a válasz, hogy például Westbahnhoffon, ami tőlem negyed órára van tudok. Így a szünetre az volt a tervem, hogy megveszem a jegyet, beugrok a boltba kenyérért és még alszom is. A félóra mínuszra, jött még fél óra plusz út a vonatállomásra, ahol közölték, hogy egy hely van, ahol jegyet tudok venni Bécsben, de mivel otthon hagytam a térképemet, így fogalmam sem volt, hogy hogyan jutok el, erre a számomra ismeretlenül hangzó helyre. A Westbahnhofról a kollégiumig nagyon egyszerű az út, így mindig eltévedek a kisutcákban (valamiért a bonyolultabb utak jobban mennek), így most egy másik Billában vásároltam. Itt nem volt bringatartó, így ügyetlenül egy közlekedési táblához próbáltam rögzíteni a kerékpárt, ami el is dőlt, majd mikor felállítottam, valahogy sikerült összeolajoznom a kezemet, amit csak akkor vettem észre, amikor belekentem a ruhámba. Végül hazaértem és aludtam fél órát, a megszokott másfél helyett. A délutáni műszakban már motiváltabb voltam, mivel estére bulit terveztem a két tiroli lánnyal, bár nem számítottam semmi jóra. Műszak végén nem sikerült Saraht telefonon elérnem, így végül hazajöttem, de ezzel legalább megúsztam a vihart és kialudhattam magam.

Vasárnap mikor reggel elindultam reggel dolgozni, félúton eszembe jutott, hogy a koliban maradt a térképem. Szerencsére vagy szerencsétlenségemre, emlékeztem az útvonalra, a nemzetközi buszpályaudvarra, viszont, amikor szünetben elindultam bringával, rá kellett jönnöm, hogy az út amit kinéztem, vélhetően az autópálya, tehát keringtem egy kicsit. Aztán már kezdtem kúrvára ideges lenni, a cigim is kifogyóban volt, úgyhogy még haza akartam jutni, hogy csináljak magamnak pár töltött cigit, az olcsó magyar dohányból, ezért kitaláltam, hogy inkább vonattal utazom. Elmentem a munkahelyemtől kétutcányira lévő pályaudvarra, ahol egy kis irodában közölte velem a hölgy, hogy az odaút Budapestre 38 euróba kerül. Akárhogy is számoltam az több, mint 10 000 forint 3 órás vonatútra, úgyhogy megmondtam neki, hogy akkor inkább Bécsben maradok (egy kicsit azért sikerült meglepnem). Mivel úgy éreztem, hogy már túl sokat szoptam ezzel a hazautas jegy témával, így kitaláltam, hogy elmegyek a buszpályaudvarra. Végül felszálltam a centrumban egy U-Bahnra, ami elvitt az állomásra. Az iroda meglepetésemre nyitva volt, nem is volt nagy sor (tehát esélyem volt arra, hogy visszaérek időben dolgozni), viszont közölte a hölgy, hogy az első 2 járat betelt. Ez annyit jelentett, hogy hétfőn fél 7 körül gurultam volna be a Népligetbe és másnap hasonló időben jöhettem volna el. Az otthoni programom viszont családdal beszélgetés, barátokkal iszogatás, bevásárlás, mosás, netezés lett volna, tehát túl sűrű ahhoz, hogy azt a mínusz 8 órát megengedhessem magamnak. Így végül visszamentem dolgozni. A mellett, hogy teltház volt, még megvártam a zárást is, azért, hogy megnézzük a neten, hogy a másik busztársaság mikor indít buszt, amire talán felférek potyautasként. Két dolog volt, amit még pozitívumként vártam a hétvégémtől, az egyik: még egy iszogatás a két osztrák lánnyal; a másik: a fizetésem. Miután megnéztük a buszt, ami 4 órával később indul az általam tervezetnél, kiderült, hogy még a fizetésemet sem kapom meg, így egy kicsit elment a kedvem az egész utazgatástól. Végül felhívtam Saraht (negyed 12-kor), akit sikerült felébresztenem, így a sörözés is ugrott. Hazafelé még segítettem 2 lánynak megtalálni az S-bahnt (nem azért mert szépek voltak, csak kellett egy mosoly a napomba). Aztán már a koleszban megfűztem a konyhában a kínai lányt, hogy jöjjön el velem kedden megnézni a kiállítást, amit az osztrákok ajánlottak.

Röviden összefoglalva ezt tudom az előző két hetemből prezentálni nektek. A következő bejegyzést megpróbálom egy héten belül megírni, hogy az elfoglalt olvasóimnak ne kelljen egyszerre 2 hetet elolvasniuk. Kezdek érdekes, meg izgalmas dolgokat megtudni a vendégeinkről és a kollegákról, úgyhogy a következő részben beavatlak titeket is!

Kb. most tartok félúton a bécsi tartózkodásom kapcsán, ezért szeretnék véleményeket kapni a blogommal kapcsolatban. Írjatok a blog oldalamon vagy aki ismer személyesen, azoktól facebookos üzenetet is elfogadok! Szép napot mindekinek!

Sziasztok! Mivel volt olvasóm, relatív sok, így megpróbálom folytatni a blogomat. Sajnos az már kiderült számomra, hogy a heti egyszeri bejegyzés tarthatatlan, főként az elfoglaltságom miatt, meg azért, mert lusta vagyok munka után az éjszaka közepén neki ülni írogatni.

Az előző bejegyzésem a melóról szólt, így ezt megpróbálom kicsit más irányba fordítani, bár az elmúlt 16 napomból 10 munkával telt most is.

Az első és egyben utolsó 4 szabadnapomat főként arra használtam fel, hogy rápihenjek a dolgokra, megpróbáltam magamba rendezni, hogy miről is szól a nyaram, megpróbáltam összegezni, hogyan kéne dolgoznom, meg azon is elgondolkodtam, hogy hogyan lehetne magamnak társaságot szerezni. Az utóbbival voltam a legnagyobb gondban, de arra jutottam, hogy ha tényleg nem sikerül senkivel sem jobban szót értenem a koleszban, akkor marad a salsa. Végül a második szabadnapomon, úgy jött ki, hogy összefutottam egy kínai lánnyal a konyhában, akivel nekiálltam beszélgetni, kb. 2 óra hosszat. Igaziból, nem azért mert különösebben izgalmas dolgokról beszélt volna, hanem mert érdekes volt, hogy mennyire máshogy látja a dolgokat. A legfurcsább az számomra, hogy féléve itt van Európában és még Bécset sem járta körbe teljesen és nem is nagyon tervezi, hogy utazgasson, Svédországot kivéve, mert onnan származik az egyik kedvenc színésze. Az elején azt hittem, hogy teljesen rá van kattanva a filmekre, aztán miután kiderült, hogy az alapművek, mint pl. Dirty dancing hiányzik a filmlistájáról rájöttem, hogy mégsem vagy mindenből csak a „ferde” változatott látta. Ami még mókás, hogy azért jött ide tanulni, hogy más nyelvet is beszéljen, ne csak angolt, tehát a német nyelv iránt sem volt semmiféle kötődése az előtt, sőt szerintem túlzottan nem is érdekelte. Amúgy Kínában az angolon kívül nem nagyon lehet más nyelvet tanulni és ezért volt fontos, hogy Európába jöjjön. Elsőnek az európai kultúráról kezdtem el faggatni, hogy mi a benyomása, ezt egy mondatban le is tudom írni, és szerintem mindenki meg fogja érteni: „ Ti sokkal inkább a mának éltek és mindent azonnal akartok, mi inkább a családra és a  jövőre gondolunk”. Ami annyit jelent, hogy a kínaiak nem szeretnek utazni, mert akkor el kell hagyniuk a családot, nem esznek egészségtelen dolgokat és a szüzesség is fontos az első nagy szerelemig, amiből házasság lesz. Elég sokszor elbeszéltünk egymás mellett, de ha jól értelmeztem a dolgokat, nekik lényegesen fontosabb, hogy mit gondolnak, hogyan viselkednek a többiek, mint nekünk, akik mindig ki akarunk tűnni a tömegből valamivel. Mivel ilyen jól elbeszélgettünk, másnap meglátogattuk közösen a Hundertwasser házat, ami annyiból csalódás volt számomra, hogy nem látogatható. Nem akarok hosszabb leírást tartani a házról, hisz egy épület és remélhetőleg előbb-utóbb a képeimet is fel fogom tölteni, úgyhogy megnézhetitek. Ami inkább érdekes volt ebben a beszélgetésben, illetve városnézésben, hogy a lányzó világlátó köre eléggé minimális lehet. Hozzá kell tenni, hogy egy kisebb 6 millió fős városban lakik, de tanult már Tokióban és sang-haiban is, tehát láthatott ezt-azt… Oké, mesélek egy pár számomra megdöbbentő példát: szóba került a második világháború kapcsán a zsidók sorsának oka, amit én azzal magyaráztam, hogy valakire mindig kell mutogatni, így tovább mentünk a cigányokra is. Ezt a népet végül definiálnom kellett, mert fogalma sem volt, hogy kikről beszélek (itt kérném az olvasókat, hogy aki definiálni tudja, kérem, írja meg). Ezen kívül azt hitte, hogy utólag kell érvényesíteni a metrón a jegyet és azt sem nagyon értette, hogy ha tömegközlekedéssel utazunk, akkor miért vagyunk biztosítva, és hogy lehet, hogy egy közlekedési és egy biztosítási vállalat kapcsolatban van. Szerény véleményem szerint ez a lány, nem túl okos, de lehet, hogy tényleg ennyire másvilág van keleten….

A kiruccanással kapcsolatban, még volt egy érdekes élményem. Kezembe nyomtak egy kérdőívet, hogy töltsem ki a városnézési és turista szokásaim szerint. Szerintem ez sokkal célravezetőbb, mint az otthoni neten kitöltetem mindenkivel dolog, bár lehet, hogy csak én nem találkoztam ilyen kérdőívesekkel, de valójában működik Budapesten is. Egyébként a kérdőív halál unalmas volt és ugyan azok a kérdések akár 4-szer is előfordultak, úgyhogy a stílus itt sem a legjobb. Hétfő este egyébként még lementem salsázni, de mivel az egész tánctéren 3 pár táncolt és rajtam kívül egy srác volt pár nélkül a vendégek között, nem maradtam túl sokáig és nem is élveztem túlzottan.

Kedden még szabadnapom volt, így kitaláltam, hogy kicsit felfedezem a várost. Felültem a bringámra, elmentem a Schönbrunn kastélyhoz, aztán a Várkert és a Ring érintésével eljutottam a Práterhez, ami elképzeléseim szerint a helyi Margit-sziget lehet, vidámparkkal, Stadionnal, Golfpályával és lovasiskolával. A hangulat sajnos nem ugyan az vagy csak rossz helyen voltam. Van egy 4,5 km hosszú „főfasor”, ahol futóversenyeket rendeznek, bringáznak, futnak, lovagolnak az emberek. Viszont hiányoztak a rétek, ahol a csinos lányok fürdőruhában napoznak, edzéseket tartanak, fociznak vagy frizbiznek a fiatalok, tehát a 4,5 km 20 perc tömény unalom volt. Hazafelé nem akartam ugyanazon az úton menni, így belefutottam egy dugóba, amit az útfelújítások okoztak, így végül nagy nehezen eljutottam a munkahelyemig (persze véletlenül) és hazajöttem.

Szerdától elkezdődött a 10 napos munkamaratonom, így ismét elvesztettem a fonalat, hogy mikor milyen nap van. Azt tudom, hogy csütörtökig voltak vendégek szép számmal és onnantól kezdve jött az esős idő, meg a nyugi, de rájöttem, hogy ez még rosszabb, mint amikor munka van. De őszintén szólva nem is nagyon a munkáról akarok írni. Elkezdődött az, hogy szinte bárkivel leálltam dumálni, akivel lehetett, lévén, hogy nappal melóztam, este meg az üres koleszba jöttem haza és a salsához késő volt az első napokban, muszáj volt szocializálódnom valahogy. Egyik nap a koszovói srácokkal vízipipáztam, ahol kiderült, hogy az egyik srác weboldalt üzemeltet, ahol egyfajta főző show-t láthatunk. A lényeg az, hogy az utcáról felszed különféle embereket, különböző országokból és különböző receptekkel, felhozza őket a koleszba, megveszi nekik az alapanyagot, lefilmezi őket és feldobja az oldalra. Az ötlet maga szerintem szuper, maga a show érdekes lehet, főleg azoknak, akik szeretnek enni, van benne egy kis kultúra, egy adag humor, úgyhogy fogyasztható műsort csinál, ráadásul elvileg még szponzorálja is valami helyi szervezet.  Ez a főző show nekem főként azért jó, mert így esténként megvan a vacsorám (azért fenntartásokkal, kóstoltam már olyat is, amit többet inkább nem kérek), ezen kívül meg ilyenkor összegyűlik egy jóhangulatú társaság, akikkel lehet dumálni. Ez által belefutottam egy szerb csapatba, jobban mondva 2-szer is, akikkel vicces beszélni, mert ha van köztük más is (pl.: orosz, bolgár…stb.), akkor egymással saját nyelven, mindenkivel angolul és hozzám meg németül beszélnek, úgyhogy 2 sör után már mókás mondatokat rakok össze én is angol/német kevertbe. A szerbek nagy része amúgy szintén itt lakik, egy része csak nyáron, azért, hogy dolgozzanak koncertjegyárusként, amiből egyébként itt Bécsben Dunát lehet rekeszteni, viszont van rá kereslet rendesen. 2 sráccal dumáltam főként, akik amúgy Hollandiába tanulnak, utálják ezt a munkát, de kell nekik a pénz és valamiért idefújta őket a szél (sejtem a többiek intézték a melót nekik). A legizgalmasabb vendég egy svéd lány volt, aki sima fasírtot főzött. Meséltem neki arról, hogy az északiakat mindenki megpróbálja lerántani, amivel egyébként teljesen tisztában volt. Ajánlotta, hogy ha jó pénzt akarok keresni, akkor menjek Norvégiába, mert ott van munkahely, csak munkaerő nincs, viszont olyan fizetés van, hogy a drága mindennapok mellett is megéri. Egyébként a lány 20 éves volt, fodrász és Európa körútra jött a barátnőjével. Szóvolt még a napszakokról északon, azaz mivel hajnal 2-kor megy le a nap, így mindenki akkor alszik, amikor eszébe jut, aztán szóba jött a drogfogyasztás, meg a hasonló sablonos témák, amikről a fiatalok szeretnek beszélni, de ebben nem vettem részt sokáig, mert 5 órát, azért megpróbálok minden éjszaka aludni. Az egyik este volt még egy érdekes rövidke beszélgetésem egy Szófiából érkezett tanuló lánnyal. Beszéltünk arról, hogy mit csinál a nyári szünetben, miért nincs még otthon, ahol van tengerpart is…stb. Kiderült, hogy külön engedéllyel vállalhat itt normál munkát, amit nagyon szívesen csinálna nyáron Bécsben, de még várni kell egy évet a papírra, így a most engedélyezett 10 óra/ hét munkával nem igazán veszik fel sehová sem, ezért lehet, mégis hazamegy. Főként vele is gazdasági, illetve turisztikai témákról beszéltem. Kiderült, amin annyira nem is lepődtem meg, hogy az átlag kereset náluk még rosszabb, mint nálunk és ott is a fővárosban próbál boldogulni mindenki. Szerintem ki kéne találni, hogy egy országnak több fővárosa is legyen, mert ez már a nagyon sokadig országból jött megállapítás volt, hogy a fővároson kívül, nehéz vagy nagyon rossz munkát találni, kapni. Kíváncsi voltam, hogy a tengerparti városok, hogyan élnek, de végül arra jutottunk, hogy ez úgy működik, mint a Balaton. Nyáron megpróbál mindenki meggazdagodni, aztán év közben csöndben eléldegélnek. Kíváncsi voltam, hogy a városok állapota tükrözi a jólétet is, itt gondolok a főváros romos háztömbjeire és a tengerpartok csicsás kis házaira, de a megállapítás az volt, hogy a tengerparti házak is inkább csak dekoráció. Magyarul csak úgy fenntartható, ha a turista a szépet látja és nem egy romos 10 emeletesben kell eltölteni a szabadságát (tudom, hogy ez evidens, de gondoltam azért leírom, mert ilyen szépen még nem hallottam megfogalmazni).

Ami még viszonylag izgalmasnak számíthat az elmúlt időszakomról, azok a salsa bulik. Rájöttem, hogy a péntek, szombati fizetős bulik éjfél előtt jók (vagy lehet, hogy csak az aranyos amerikai lány mosolya miatt lett ilyen benyomásom), de utána pedig hering party van, ahol nem csak táncolni, de még járni sem lehet. A gyengébb forgalom miatt, majdnem minden munka végén a klubban kötöttem ki, így rájöttem, hogy kedd, szerda a legjobb, esetleg csütörtök, bár már belefutottam külön partyba 25 euróért, amit végül nem próbáltam ki.

Kedden még viszonylag kevesen voltak, de azért volt egy kevés esély, hogy felkérjek 2 lányt. Ez után odajött egy srác félig angolul, félig németül, hogy rohadt jól táncolok, mutassam már meg, hogy hogyan megy ez. Mondtam neki, hogy örömmel, csak mesélje el, hogy milyen nyelven, de mivel Sopronból jött a srác így nem volt probléma, meg végül a táncról nem is beszéltünk, hanem inkább a nőkről, meg a bunyózásról. Szerintem a gyerek egy hatalmas hantagép volt, de a családja nagy része Ausztriában dolgozik, úgyhogy egész jó dolgokat mesélt. A legérdekesebb az volt, hogy az anyja spáros élelmiszer ellenőr, de lusta főzni, így magyar szakács jár hozzájuk. Ezt igaziból ki is nézem az osztrákos mentalitásból, mivel nálunk is javarészt törzsvendégek vannak, akik beülnek a menüre, isznak egy ásványvizet és másnap visszajönnek. Persze van, aki válogatós, például egy 98 éves bácsi, aki kapásból a konyhába megy letárgyalni, hogy mit egyen és meg sem várj a pincért.(Matek példa:1925 óta működik az étterem a bácsi 98 éves! Hány éve jár az étterembe?)

Az egyik este táncoltam egy aranyos francia lánnyal, akivel utána végig beszélgettük a fél estét és szerveztünk egy bulit péntekre, munka után. A lány egyébként alapszakos turizmus hallgató és az egy hónapos szakmai gyakorlatát tölti itt, az egyik legrosszabb utazási irodába, aminek se reklámja, se plakátja, de ingyen munkásai vannak. Ennél nyílván többet is megtudtam róla, de nem igazán akarom leírni pontról-pontra, hogy hogyan próbálom felszedni a lánykát, főleg mert valószínűleg nem fog menni, miután teljesen le lettem oltva a dohányzás és alkohol fogyasztás miatt és mivel van barátja (na meg idősebb is, bár ez nem baj, meg nem is tud róla). Visszatérve a pénteki bulihoz, úgy indult az egész, hogy szarrá áztam, munkából a hely felé. Minden kollegám ismerte a helyet, így tudtam, hogy Európa legjobb zenéjét játszó szórakozóhelyére megyek, ahol mindenki drogozik és olcsó a sör. Vagy a nyelvtudásom kurva szar vagy a helyet tévesztettük el, de a zene alternatív rockból, technóba, majd rnb-be és rap-be váltogatva szólt, tehát az összhatás szerintem nagyon szar volt. Nem is nagyon táncoltak az emberek, de a marihuána felhők sem tűntek fel és a slozi sem volt tele fecskendővel, ráadásul a sörért elkértek 5 eurót, amiből 1,5-öt visszakaptunk a pohárért (Prágába a sztripp clubban is olcsóbb volt egy sör). A társaság egyébként a francia leányzóból és az olasz barátnőjéből állt, aki 16 éves létére, 5 nyelven beszél és önkéntes szakmai gyakorlatot végez vízenergia gazdasággal kapcsolatban Bécsben. Mint később kiderült az édesapja üzletember, így elég gyakran váltogatnak lakhelyet, így megfordult már Svájcban is és jövőre Lengyelországban kezdi a sulit. A bulit egyébként viszonylag hamar meguntuk, aztán betoppant egy srác ismerősük, aki rádumálta őket, hogy menjenek át egy másik helyre, ahova én már nem mentem, egyrészt mert fáradt voltam, másrészt mert nem akartam még 5 eurót kifizetni egy buliért, harmadrészt, mert másnap ki kellett mennem Tündiért, aki meglátogatott a hétvégén.

Mióta Bécsben vagyok, először kellett magamtól tömegközlekedéssel eljutnom valahova. Szerencsére már bringával voltam azon a helyen, ahova a busz érkezett Pestről, viszont csak a villamoson jutott eszembe, hogy a „Práterfőfasor” végállomás, az 4,5 km-es távon belül bárhol lehet. Szerencsére csak egy olyan másfél km-rel arrébb szálltam le a célállomástól, így még volt negyed órám, hogy odaérjek, ami sikerült volna, amennyiben nem állít meg egy csapat hippi csajszi. Különböző drogos cuccokat próbáltak rásózni a gyanútlan járókelőkre és mivel leálltam velük beszélgetni legalább 10 percet, így megbocsájtották, hogy magyar vagyok és a gyenge forintra való tekintettel, maximum cigivel tudom őket kisegíteni, így közös fotózkodás után hozzámvágtak egy kis zacskó zöldet (mivel nem élek ilyenekkel, így nem tudtam megállapítani, hogy tényleg az, mennyi, meg hasonlók, így végül továbbadtam az első punknak a vonatállomáson. A hétvégém egyik legmókásabb élménye volt ez, mivel még sosem volt semmilyen droghoz hasonló dolog a zsebembe és most Bécs egyik parkjában ez is megtörtént velem. A vendégemmel megnéztük a vidámparkot, a Hundertwasser házat, majd problémamentesen bejutottunk a koleszba, ahonnan bejártuk a ring főbb látnivalóit. Este elmentünk salsázni, mivel együtt kezdtük el tanulni a táncot, így javarészt otthon is ez az összekötő elem kettőnk között. A buli természetesen megint éjfélig volt élvezhető, utána pedig mozdulni sem lehetett, de rájöttem, hogy ilyenkor megvan az előnye a vonalas táncnak (amit természetesen teljesen elfelejtettem). Szerencsére a buli elején még lehetett helyet szerezni, így olyan táncot lejtettünk, hogy a pihenő közönség fele minket csekkolt. Később betoppant a kis francia, az ő külföldi táncpartner vendégével, meg az olasz lánnyal, de addigra már annyira nem volt hely, hogy nem tudtam vele normálisan táncolni, a zenét is átváltották, így inkább leléptünk. Másnap végigjártunk a Schönbrunn-t, benéztünk a múzeumnegyedbe, kiderítettük, hogy a Karls Platzon lévő templom panoráma liftjéből nem engednek ki az erkélyre, így ezt az opciót ki is hagytuk és végül tíz nap után először olyan volt az idő, hogy ki tudtam ülni a parkba és skypolhattam a családdal. Kiderítettem, hogy tényleg bevagyok jelentve, mert elküldték az egészségügyi kártáymat (igaz, hogy rosszul írták rá a nevemet, lehet, hogy a főnökömnek van egy enyhe analfabetizmusa, mivel Bobogh Zoltan lettem, illetve már Zsoltánnak is láttam leírva a nevemet).

Mivel egész hétvégén tömegközlekedéssel közlekedtünk, így pár szót erről is írok. Az egyik pozitívum, hogy az U-Bahnok szélesebbek, mint az otthoni metrók és 6 ilyen közlekedik a városban, attól függetlenül, hogy 80 évvel utánunk épült az első ilyen vonal. Mondhatni, hogy tisztábbak is a kocsik, bár itt is vannak koszos emberkék, akik ágynak használják a székeket, meg laza punkok, akik cigivel szállnak fel az éjszaka közepén. Jah igen, a legnagyobb pozitívum, hogy az összes U-Bahn közlekedik péntek-szombat éjszaka negyed óránként. Mivel 1 napos bérletet vettünk és tisztában voltam vele, hogy Bécsben könnyebb bliccelni, mint otthon, így nagyjából rájöttem, hogy a jegyem onnantól kezdve használható egy napig, amikortól kezdve elsőnek érvényesítem. Aztán megakasztott egy kicsit Tündi jegye, amire rá volt írva, hogy mikor vettük meg, így az első buszon, ahol belefutottunk magyar diákokba (mint kiderült egy koleszban lakunk, csak ők a 7-en, én a 3-on), kiderítettem, hogy valóban onnantól kezdve érvényes a jegy, amikortól elsőnek használjuk. Egyébként egész jól elbeszélgettünkt, a srác Bécsben riksázik, meg szórólapozik, amikor éppen nem tanul. Amúgy kiderültek megint valami mókás a lányról, akitől bérlem a szobát (tavaly ő rúgatott ki valakit, azért mert kiadta az ágyát). Elmesélték, hogy szinte mindenhol lehet bliccelni és az a tutti, hogy ha van nálad egy jegy és kilyukasztod, ha látod az ellenőrt. Úgy megy mint otthon, csak itt mindenhova ráírják az időpontot is jegyre, úgyhogy kicsit neccesebb, ha ki kapsz egy kötelességtudó dolgozót.. Egyébként a tömegközlekedéssel meg vagyok elégedve, szinte minden elérhető volt félórán belül, még úgy is, hogy nem ismerem a járatokat.

Röviden ennyivel gondoltam, hogy megpróbállak titeket feldobni vagy fárasztani. Zárásként elmesélem a legextrémebb kalandomat. Hajnali kettőkor tanítottam egy kínait sakkozni! A sztori egyébként annyi, hogy a kínai lány érdeklődött a sakk iránt, mert szerinte Ázsiában ez nem túl népszerű (ezt nem hiszem el mondjuk), így megkért, hogy ha van időm tanítsam meg és az egyik este pont belefutottam, így megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy mi-merre! 

Ez a hetem teljes mértékben a munkáról szólt, meg persze kicsit a kapcsolatépítésről is. Sajnos nem tudok olyan hosszan beszámolni a hétről, mivel a munka nem tartogatott túl sok meglepetést, viszont az egész hetemet elvette. Vasárnap kezdtem el dolgozni és egészen szombatig nem is kaptam szabadnapot. Mivel gyakorlatilag minden nap ugyan az volt a menet, így egy idő után fogalmam sem volt, hogy milyen nap van, ráadásul az órám is megállt, így az idővel sem vagyok tisztában mostanság, éppen ezért most nem tartok napi beszámolót.

A műszakom papíron 11:30-tól 14:30-ig, majd kis szünet után este 6-tól 10-ig tart. Természetesen ennél jóval többet dolgoztam. Kezdjük ott, hogy a takarítók elkerülése végett reggel 10 körül már mindig indulásra készen álltam és javarészt sikerült is őket elkerülnöm. Egyik nap belefutottam egy takarítóba a liftnél, de fel se merült benne, hogy nem ide való vagyok, így nem volt belőle semmi para. Lényeg, hogy a kis bújócska miatt mindig odaértem a munkahelyemre 11 körül, így plusz félórát rádobtam már indításnál a dologra. A feladatom egyébként pultozásból áll, azaz bejön az ital rendelés, én megcsinálom, ha úgy érzem, akkor kiviszem, ezen kívül asztalt pakolok le, meg, ha nagyon muszáj rendelést is felveszek, bár ezt inkább kerülöm, mivel a vendégeket idegesíti, hogy visszakérdezek mindenre 2-3-szor és van, hogy még így sem értem, hogy mit akarnak. A feladataim közé tartoznak még azok is, amiket a pincérek nem szívesen csinálnak meg, mint pl. a citromfacsarás, evőeszköz tisztítás, evőeszköz előkészítés. Ettől függetlenül még mindig nekem van a leglazább munkaköröm, mert amíg ők rohangálnak fel alá a vendégek körül, én nyugisan kitöltögetem az italokat, szóval mondhatni nem annyira bonyolult, meg nem is megerőltető. Ettől függetlenül az első két napomon örültem, hogy végre leülhetek a műszak végén. Persze ez az ülés abból állt, hogy leültem egy cigire, aztán felpattantam a bringára és hazatekertem. Maga az út egyébként 20 percet vesz igénybe bringával oda felé és visszafelé is emelkedővel, amit édesanyám váltónélküli bringájával annyira nem kedvelek, de már kezdek hozzászokni.

Visszatérve az étteremhez, mint említettem elég nagy az étterem, viszont nyáron csak kert és télikert üzemel, így annyira nem is ijesztő a helyzet. Ami furcsa, hogy amikor tömve van ez a két hely, akkor elküldik a vendéget, ahelyett hogy leültetnék őket máshol, de olyan is volt már, hogy megkértek másokat, hogy húzzák magukat össze, hogy az új vendégek is leülhessenek. Azért ilyenkor kicsit nagyobb a pörgés, de még mindig nem találkoztam olyan úszással a munkafolyamatban, mint ami akkor volt, amikor Budán melóztam egy kávézóba. A felszolgálók egyébként nagyon jók, gyorsak, barátságosak, viccesek, ha kell, közvetlenek, úgyhogy nagyon jó gárda. A konyhába annyira nem látok be, de ott is jól pörögnek a dolgok, mondjuk ott a főszakás elég jól összeszervezi a népet, de nélküle is mennek a dolgok, bár olyankor a pincérek morognak rájuk. Az étterem egyébként egyáltalán nincs központi helyen, az utca kihalt normál esetben, egyedül a közeli templomnál van mozgás a játszótéren, ettől függetlenül 20-30 vendég szinte mindig van. Őszintén szólva nem értem, hogy miért. Azt már látom, hogy van egy jó pár törzsvendég, akiknek ez a napi vagy heti egyszeri programja, de rajtuk kívül számos az odatévedt látogató is, az egy utcával lejjebb lévő étteremmel ellenkezőleg. Az javarészt pang az ürességtől. Egyik nap megkérdeztem a főpincért, hogy ez mégis miért van és a válasz annyi volt, hogy jó a konyha, meg a kiszolgálás. Ettől nem lettem okosabb, mert szerintem teljesen átlagos ételeket adnak (mondjuk az igaz, hogy nagy adagokat), az italba is csík fölé töltünk, viszont a pincéreknek mindenhol ilyeneknek kéne lenniük, tehát kell lennie valami titoknak az egész mögött. Ami még furcsa, hogy akikkel eddig beszéltem (nem sok ember), de senki sem hallott az étteremről, csak a megegyező nevű kávézóról, magyarul reklámja sem lehet túl nagy az, attól függetlenül, hogy van egy pár névjegykártya, amit eddig senki sem kért el.

Még visszatérve a műszakomra egy kicsit: javarészt hazaküldenek a többiek, amikor már elég kevés a vendég, azaz olyan fél 11 környékén este, a délutánt szinte mindig tartják, azaz vasárnap volt az egyetlen, amikor negyed 4-kor szabadultam, mondjuk azt már ebédeléssel együtt számítva.  Így a napom úgy áll össze, hogy reggel felkelek, dolgozom, szünetben hazajövök, alszom egy órát, aztán estig melózom megint, utána meg eddig elég vegyesen alakultak az estéim.

Vasárnap hulla fáradt voltam, úgyhogy egyből ledőltem aludni este. Hétfőn már kicsit jobban bírtam, ráadásul találkoztam a konyhában egy pár arccal, akik meghívtak egyből sörözni. Három Koszovóból érkezett srácról van szó, akik itt a helyi „arcok” valószínűleg. Az egyik úgy mutatkozott be, hogy ő a kolesz dillere, úgyhogy ha kell valami szóljak nyugodtan, viszont mivel tisztáztuk, hogy nem élek drogokkal, így le is lépett hamar. Végül ketten maradtunk az egyik sráccal, akivel megdumáltuk, hogy sokkal jobban jár, ha külföldön tanul és utána megy vissza Koszovóba, mivel ott csak felső vezetőket képeznek, ő pedig sommeliernek tanul. Nem egészen értettem a logikát, de megegyeztünk abban is, hogy itt egész máshogy állnak a lányok a kapcsolatokhoz, mint náluk, ahol mindenhez meg kell várni az esküvőt. Egyébként azért is választották Ausztriát, mert itt tanulhatnak vízum nélkül is. Itt suli mellett bulizhatnak, meg feketén dolgozhatnak valami turisztikai cégnél, akik komolyzenei koncerteket árusítanak.

Kedden kitaláltam, hogy munka után elmegyek salsázni, viszont egész este szakadt az eső, így a tánc helyett szarrá áztam hazafelé, esőkabáton keresztül. Szerdán, meg csütörtökön lementem táncolni, amit annyira nem részleteznék, nem volt semmi extra… Azaz megvoltak a kitűözött célok, ami úgy nézett ki, hogy táncolok egy olyannal, aki tud táncolni, mindegy hány éves, hogy néz ki, táncolok egy csinos lánnyal (mindegy, hogy tud, vagy nem tud) és egy aki szimpatikus. Ezt a tervet sosem tudtam tartani, mert vagy csinos lány nem volt vagy senki nem tudott táncolni, akit felkértem.

Pénteken letelt az első 6 napos folyamatos munkám, zárásként egy kicsit több volt a vendég és kicsit tovább maradtak, így éjfélre estem haza az étteremből. A konyhában összefutottam egy sráccal, akivel már beszélgettem korábban is. Dumáltunk arról, hogy mi-hogy megy Dél-Tirolban, mesélt az autóstoppos kalandjairól Bécs-Budapest-Kolozsvár. Érdekességként Irakba utazgatott, meg Libanonba (mesélt arról is, hogy gránátrepkedős élménye is volt), úgyhogy nem normális a fazon, így hamar megtaláltuk a közös hangot. Végül lementünk kocsmázni, hozzáteszem ő sem engedte, hogy fizessek (miután elmondtam, hogy 5 euros órabérem lesz, ami szerinte itt rablás). A cigim sajna elfogyott idő közben, úgyhogy vettem egy Marllborot 5, 50 € helyett 5-ért, mivel a srác nem tudott visszaadni (úgy látszik itt csak így megy, 150 ft az nem pénz). Mellesleg a városházánál a koldusok is mindig 50 centtel próbálnak lerántani, úgyhogy itt lehet, hogy ez a borravaló, csak akkor nem értem, hogy az én tárcám miért van tele 1-2 centesekkel.  Maga a kocsma egyébként egy kis egy bárpultból álló, csocsóval, két nagyobb asztallal volt felszerelkezve. Az emberek javarésze állt, a levegőben vágni lehetett a füstöt (nem úgy, mint otthon, köszönjük a friss levegőt, de én inkább az utcákon örülnék neki, nem a kocsmába), ettől függetlenül azt mondta a srác, hogy ez az egyik legjobb hely. El se merem képzelni milyen lehetett a többi.

Így az utolsó estém egészen jól sikerült, reggel valahogy fél 2 előtt nem sikerült felkelnem, de legalább elment a napom nagy része. Mivel most 4 napos szünetem van, így majd a következő bejegyzésbe írom meg, hogy milyen volt. Sajnos keddtől 10 nap munka vár rám, úgyhogy halvány fogalmam sincs, hogy mikor jutok legközelebb oda, hogy megírjam és feltöltsem, de ígérem igyekezni fogok. 

Üdv az olvasóknak! Úgy alakult, hogy nyárra édesapám szerzett nekem munkát Bécsben felszolgálóként, így június 24-én ismét elhagytam az országot 2 hónapra. Úgy tervezem, hogy hétvégente megírom, ami történt velem a héten, ezzel tájékoztatva az otthoni ismerősöket arról, hogy élek és véletlen olvasókat arról, hogy „wie geht es” Bécsben.

Pár szót gyorsban a munkámról és a szállásomról. A munkahelyem egy nagyobb étteremben lesz a Déli-pályaudvartól pár utcára. Maga az étterem szerintem kb. 200 fős, nyitva tartás reggeltől az utolsó vendégig. Ha valakit érdekel képekkel és étlappal (www.restaurant-sperl.at). Az egyik főpincér magyar, voltaképpen általa kerültem be, de a személyzetben is akad egy két honfitárs. A munkafolyamatról inkább jövőhéten írok részletesebben, mert csak holnaptól kezdek el dolgozni.

A szállásom nem egy egyszerű eset. A belváros szívében a városháza mögött egy picivel szereztem „olcsón” szállást egy kollégiumban. Az olcsó az itt 300 euró alatt van, ami még így is rohadt drága egy magyar diáknak szerintem. Egyébként saját szobám van, fürdőszobán osztozom egy orosz lánnyal, akivel egy hét alatt egyszer sem találkoztam, a konyha pedig közös az egész emeletnek. Ez egész jól hangzik, de annyira mégsem. Az osztrákok nem adják ki nyárra a kollégiumokat a turistáknak, így igaziból én sem lakhatok itt. Az igazat megvallva egy a Bécsi Egyetemen tanuló magyar lányként beregisztrált lakó vagyok, úgyhogy a személyzettel való tali az necces, mivel azon kívül, hogy azt sem tudom, hol van az egyetem, még lány se vagyok. Ehhez kapcsolódik az is, hogy nincsen internetem, mivel azt személyre szólóan laptopra adják, tehát ezt el sem tudom intézni. A másik problémás eset a mosással van, amit csak osztrák bankkártyával lehet intézni egy közös helyen, de persze még lusta voltam utána járni a dolognak, úgyhogy egyelőre kézi mosás van. Ami a legnagyobb szívfájdalmam, hogy nyár van és így az itteni fiatalok is hazaköltöztek a barátaikkal bulizni és lévén, hogy egyedül jöttem ki, szobatársam nincsen, egyelőre ilyen pár szavas kapcsolatokat tudtam kiépíteni emberekkel, egyszerűen mondva megöl az unalom.

Most elmesélem milyen volt az első hetem, valószínűleg erre számíthattok a jövőben is, hogy napi bontásban leírom, ha történt velem valami, ha nem történik semmi, akkor nyílván nem írok többet, de én még bizakodom.

Vasárnap szüleim elhoztak kocsival, felpakoltuk a bringát, felkészültem fényképezővel, ruhával, szótárral, cigivel, filmekkel, meg egy letöltött könyvvel, amit nem tudok megnyitni. Vasárnap lévén, senki sem dolgozik, így a parkolás ingyen volt és bevásárolni sem tudtam magamnak. A szüleimmel elmentünk egy kicsit várost nézni, végig futottunk a főbb látnivalókon, a Maria Hilferen, megnéztük a Nyugati-pályaudvart, meg azt, hogy hogyan jutok el oda legegyszerűbben másnap hajnalban, ahhoz, hogy elutazhassak Tirolba. Miután könnyes búcsút vettünk a szülőktől, felültem a bringámra, hogy kicsit csavarogjak, meg boltot keressek. A csavargás egész jó volt, végre közelről megnézhettem a színes szemétégetőt a dunaparton, ezen kívül megszokhattam anyukám kontrás bringáját, mivel az enyémet nem mertem kihozni. Egyébként a bringatároláson totál meglepődtem, hogy mindenki simán leteszi az utcára a kerékpárt, és amikor érte megy, akkor még mindig ott van. Mondjuk javarészt nem versenykerékpárokra kell gondolni, hanem 10-20 ezer forintos kétkerekűkre. Este úgy terveztem, hogy korán elalszom, így megnéztem egy filmet, aztán a vihar miatt forgolódtam egy darabig, de végül elaludtam.

Hétfő hajnalban 5 körül felkeltem, hogy elérjem a 6:10-es vonatot. Kitaláltam, hogy bringával fogok menni a pályaudvarig és nagy merészen ott is hagyom 3 napra a gépet. Így is történt, az utat megtettem 10 perc alatt, mondtam egy imát a bringáért, aztán felpattantam a vonatra és Tirolig végig aludtam az utat. Foglalt helyem volt és nem is nagyon akart senki sem beülni mellém, mondjuk sejtem azért, mert menetiránynak háttal ültem vagy azért, mert nem akartak felébreszteni. Egyébként az úti cél Innsbruck volt, ahol a prágai osztálytársaimat látogattam meg. Leszálltam a vonatról 4 és fél óra után, rágyújtottam egy szofira és abban a pillanatban odajött egy forma magyarul, hogy lehúzzon. Nem számítottam rá, hogy még ideáig is képesek elutazni a koldusok. Egyébként nem is értem, hogy miért koldult, mikor az utcák este tömve voltak a hátsó keréken lakatolt, simán mozdítható bringákkal. Szerintem 2 településsel arrébb milliomos lehetne egy bringabolttal. Egyébként a vonatállomáson nem a cigányember fogadott elsőként, hanem a barátom, akinél alhattam a kiruccanásom alatt. A srácról annyit kell tudni, hogy taxizik egy turisztikailag kevésbé felkapott városkában (Hall), e mellett tanuló és vegetáriánus. Hozzá kell tenni, hogy nagyon jó arc volt, hogy elszállásolt, attól függetlenül, hogy én nem adtam nekik szállást, amikor jöttek (mert 3-an voltak), ráadásul csütörtökön indult Afrikába önkénteskedni, úgyhogy kb. az utolsó hetét rám áldozta. A lakás ahol laktam egy 3 emeletes társasház volt, 2 szobával, tágas erkéllyel, csodálatos panorámával. Mivel külvárosi részben van, így csak 850 euróba kerül havonta fenntartani, ami annyit tesz, hogy 2-en laknak benne, úgyhogy fejenként kb. 130 000 forint.  Vajon melyik diákszövetkezet ad olyan munkát otthon, amivel így lehet élni? Egyébként úgy, hogy 5 euro/km áron járnak a taxisok (magyar benzinárral), úgy nem olyan elképzelhetetlen a dolog.  Visszatérve a napi programomra, ebéd után egy másik osztrák barátommal elmentünk várost nézni. Megmutatta, hogy melyik domb mögött harcoltak az olaszokkal, elmesélte, hogy Tirol önálló tartomány volt, de nem mostanság. Megnéztük az épületeket, megbeszéltük, hogy szép, de inkább a természeti adottságok azok, amik miatt valaki idejönne. Innsbruck egyébként a hegyek közötti völgyben fekszik, sok más városkával és faluval egyetemben. Lakossága 500 000 fő, turisták által kedvelt desztináció, télen a síelés miatt, nyáron a városnézés miatt. 3 plázával és jó tömegközlekedéssel van felszerelve a város, amit egyébként félóra alatt keresztbe-kasul be lehet járni. Mivel az idő rossz volt, a város kicsi, így nagyon hamar leparkoltunk egy kocsmánál. 1,5 L-es kiszerelésű házi sört adtak, aminél nem is akartunk többet inni, viszont mikor fizettünk közölték, hogy elkezdődött a happy hour, szóval innunk kellett még egyet. A partnerem egyébként egy lány volt, akinek Budapesten behúzták a táskáját Nikon fényképezővel együtt, de legalább az okmányokat visszaküldték neki. Róla annyit kell tudni, hogy az SOS Gyermekfalunál „gyakornok” szerűség és afrikai vezetőket irányít, vagy épp programokat szervez nekik vagy idegenvezetést tart. Idő közben befutott a srác is és folytathattuk a városnézést. Kb. 5 percet mentünk, ami alatt megnéztünk egy nagy, de nem szép templomot, majd beültünk sörözni az egyetem pubjába. Itt kezdődtek el a kommunikációs problémáim, mert amíg 4 szem közt kellett beszélni németül, addig semmi gondom nem volt, de mikor odagyűltek 6-an 3 témáról beszéltek, ráadásul javarészt sulis témáról, kicsit elnyomva éreztem magam, ráadásul egy megveszekedett monológot sem tudtam felfogni. Az egyetem egyébként egy irodaházhoz hasonló, sok ablakos épület, aminek a közepén, a szabadtéren, valami koncertezés ment. Ezt meghallgattuk, már élveztem is, mondjuk nyílván a 6 sör hatására. Azért az este végén, mikor már senki sem volt józan beültünk az egyik tanárral kocsmázni, aki mellesleg Prágából csöppent Ausztriába, hogy diákokat oktasson. Nem tűnt túl komolynak a forma, de megígérte, hogy ha jelentkezek, elintézi nekem kint a turizmus szakot, ráadásul tudta, hogy Tokaj jó minőségű terméket állít elő és ezen felül még érthetően is beszélt, úgyhogy egész jó társaság volt.

Végül Sarah és Manuel a srác szobájában, én meg a konyhában a kanapén kaptam helyet. Sarahnak másnap valahogy nem sikerült bemennie dolgozni, így mikor felkeltünk délben, együtt indulhattunk a hegyekbe. Igaziból a program úgy állt össze, hogy részt vettem a gyors elköszönő családlátogatáson is, de ez teljesen ideális, ha nem csak az épületekre, hanem a kultúrára is kíváncsi az ember. Egy kis Fiattal elindultunk a völgyből (ami egyébként közel 500 m magas) a hegyre, majd vissza a völgybe, át a másik hegyre, megvártuk még Sarah gyorsban átöltözik otthon, aztán le a hegyről, majd újra fel 1000 m-re. Hozzá kell tenni a dologhoz, hogy sosem bírtam az autókázást, ráadásul fölfelé még kicsit el is tévedtünk, és egyébként szerpentines, másfél autós, nem minőségi betonutak voltak, így elég sápadt lehettem, amikor bemutatkoztam a nagynéninek és még a pálinkát is vissza kellett utasítanom. Ettől függetlenül hatalmas élmény volt, az erdő szélén, elképesztő kilátással, 1000 m magasságban wienerschnitzelt ebédelni az erődből szedett ribizli lekvárral. Ebéd után kicsit sétálgattunk, hogy lefelé bírjam az utat, ott beláttuk az egész völgyet, kb. 10 kisebb-nagyobb településsel, Swarovski gyárral. Itt hallottam a legkirályabb dolgot, amit munka előtt lehet csinálni: kiderült, hogy a férj, aki hobbiból vadászgat, siklóernyővel járt dolgozni a reptér megépülése előtt a völgybe. Ezt fel is írtam a „KI KELL PRÓBÁLNI” listámra. Amit még érdekesnek találtam az a postás munka, mivel nem értettem, hogy hol itt az utca vagy a házszám, de aztán rájöttem, hogy az útkanyarokban vannak tömbösítve a postaládák. Mostmár értem, hogy rendben nyáron van postás, de télen hogy jut fel a levél (bizonyára a télapó bedobja útközben). Visszafelé aludtam egyet a kocsiban, aztán Sarahéknál még egyet, de még mindig álmos voltam. Szerintem ehhez kell egy bizonyos idő, hogy megszokja a pesti gyerek a hegyi levegőt vagy lehet, hogy meg sem lehet szokni és ezért tűnik minden olyan nyugodtnak. Azt azért nem mondanám, hogy alszik a város, mivel este lementünk bulizni. Kedd éjszaka tömve volt a szórakozó hely, bár hozzá kell tenni, hogy Innsbruck sok más mellett egyetemi város is. Kicsit próbáltam mindenkivel beszélgetni, főleg mert rengeteg lány volt, mondjuk nem igazán magyar lányok kaliberűek, de azért volt egy aranyos ápolónő, csak sajnos hamar kiderült, hogy 9év van köztünk. Szóval visszatérve az emberekhez, egyre jobban kezdtem meggyőződni arról, hogy Ausztriába kell költözni. Itt mindenkinek megvan a célja, nem akarnak elköltözni, röhejesnek találják a szobalány állást és még az sem zavarja őket, hogy túl nagy a nyugalom. A legfurcsább egy német lány volt, aki 18-20 éves korában költözött Tirolba és azt mondja, hogy inkább osztrák és eszében sincs visszamenni (ezen nem tértem napirendre). A hangulathoz illően, azért itt nem hajnalig tartó buli volt, éjfél körül elkezdtek szivárogni az emberek kifelé, de azért még 1-kor sem volt üres a tánctér.

Szerdán fél12 körül jutottunk oda, hogy reggelizzünk és mivel nem tudtam, hogy délre megyünk nagymamához, így reggeliztem rendesen. Saraht, aki reggel dolgozni ment, összeszedtük út közben és meglepett egy sim-kártáyval, amit mellesleg az egyik vendégétől kapott(mivel Afrikában úgysem használja). Ebédre Hallba mentünk, tipikus nagymama, aki 3 fogásos ebéddel várt minket, ahhoz képest, hogy időközben felszolgáló, ráadásul munkanapon kaptuk el. Ez a ház nem volt olyan magasan, viszont Hall központja gyönyörű, ígyhát elvileg itt a házak ára horribilis. Sétáltunk a belvárosban, csoda-szép templom, aranyos szökőkút, olaszos utcácskák, szóval sokkal inkább élvezhető, mint Innsbruck, ettől függetlenül kevesebb a látogató (lehet, hogy szeptembertől ide kéne utakat szerveznem privátban). Ez után visszamentünk Innsbruckba, összepakoltam, még ittunk egy sört, sajnos megint jó sokan voltunk. Azért lekötöttem magam, beszélgettünk a szaxofon szexuális kisugárzású szakdolgozati témáról, meg arról, hogy nem csak a magyarok ügyeskednek a kolesz szoba kiadásával nyári szezonban. A vonatállomáson elbúcsúztunk egymástól, én még megpróbáltam nekik kifizetni a reggelit, meg hasonlót, de ez persze nem ment. A 3 nap alatt folyton kérlelnem kellett őket, hogy hagy hívjam meg én őket, de általában a fordítottja volt. Lényeg, hogy kellemesen kezdődött a nyaram és még a bringám is megvárt a pályaudvarnál Bécsben.

Csütörtökön reggel felkeltem, elmentem bevásárolni a Billába. Az áraktól kicsit padlót fogtam, de kezdek beletörődni, hogy fél kiló kenyér 500 ft, sör meg 800 egy kocsmában. Az árakról még gyorsban egy kicsit, felnőtt havi bérlet 14 000 ft, doboz cigi 1500 ft, szelet pizza vagy gyros a kis bódékban, amikben kizárólag török árusok vannak, 800-900 ft. A konyhában összefutottam egy-két emberrel, üdvözöltek a legkoszosabb szinten (ez nem tűnt fel igaziból) és lefixáltuk, hogy igaziból én a magyar lánynak a pasija vagyok, tehát ha lenne valami társasági életem a koleszben, kevés eséllyel fogok csajozni. Délután elmentem bringázni, vittem magammal a laptopomat, hátha valahol szerzek netet. Mivel útikönyvet nem hoztam magammal, így csak annyit tudok, hogy szép tereket néztem, voltam a Karl Platzon, Kärtner straßén (ami nyüzsög a turistáktól, meg a lovas kocsiktól). Ez egyébként mókás, hogy nálunk riksások állnak sorba a Vörösmartyn, itt pedig inkább lovasok, bár már láttam riksát is, mondjuk csak olyat, amit nagyon szopás vezetni és otthon is csak egy embernek van olyanja. Voltam a helyi városligetben is, de meglepetésemre, sehol sem tudtam netet fogni, mármint olyat, amihez nem kell jelszó. Végül a városháza bal oldalán wien.at-ra be tudtam (elvileg ingyen) regisztrálni, így a parkban skypolhattam a családdal, ez által nem kevesen néztek hülyének. Este kitaláltam, hogy elmegyek egy salsa buliba, hogy szocializálódjak egy kicsit. A kolesz bejáratánál elcsíptem egy „sziát”, ígyhát kifaggattam a magyar hölgyet, hogy milyen itt az élet. Viszonylag jóembert találtam, mivel 8 éve él itt, munkát szerzett a diplomájával és egész pozitív dolgokat mesélt az oktatásról. Az egyetlen, ami negatív volt, hogy másfélévbe telt neki, amíg barátokat szerzet, úgyhogy ha ezt a tendenciát követem, valószínűleg a 2 hónapban nem leszek túlságosan feldobva (nem baj, ha hazamegyek, akkor egy hétig bulizunk!!!). A salsás hely, ami egyébként elég híres Bécsben egész jól nézett ki. Ingyenes volt a beugró és még tartott a táncóra is. Volt egy pár meglepő dolog, például mikor beléptem Zsédenyi Adrienn szólt, a salsa oktatás közben viszont nem ment a zene és a tanár félig meccset nézett a kivetítőn. Maga a buli olyan éjfél körül kezdett beindulni, addig csak olyanok táncoltak, akik párral érkeztek, ráadásul fiúból is jóval több volt, mint táncoltatható lányból. Végén már annyira szenvedtem, hogy felkértem két (… hogy is fogalmazzak), nem túl szép leányzót, viszont legalább ők nagyon lelkesek voltak. Aztán még megfűztem egy korombeli lányt, hogy táncoljon velem, attól függetlenül, hogy nem tud, egész jól elbeszélgettünk két tánc alatt, aztán lelépett, mert mentek el a barátai, úgyhogy utána már én sem maradtam sokáig. Az éjszakai bringázással egyébként semmi para nincsen, végig bringa út van és még este is átenged a taxisofőr a zebrán, úgyhogy tartok tőle, hogy megszokom ezt, majd amikor hazaérek elütnek az első kereszteződésben.

Pénteken be kellett mennem az étterembe, betanításra, inget átvenni…stb. Kiderült, hogy már vasárnap kezdek dolgozni, 5 napon keresztül napi 2-szer 4 órában (magyarul egész nap). Szerintem éppen egy nyugodtabb órában voltam bent, mert nem volt túl sok vendég, viszont össz-vissz két pincér volt és elsoroltak egy csomó mindent, ami nincs az étlapon, meg megmutatták, hogy mi merre és mondták, hogy ha tele van, akkor káosz van… Elég kevés tapasztalatom van a vendéglátásban, így az infók után, egy kicsit ilyen „hűbazdmegmileszitt” érzésem volt, de majd csak feltalálom magam. Utána kiültem a parkba netezni, 3-an próbáltak lehúzni, majd amikor elmentem este bulizni, még 1 ember. (azért itt sem lehet minden fenékig tejfel). A buli azt leszámítva, hogy 5 euróba fájt és mozdulni alig lehetett nagyon jó hangulatú volt. Most nem volt nő hiány, lehetett táncpartnert találni, bár a legtöbben nem tudtak táncolni. Megkaptam az első puszimat is egy félig kezdő lánytól, akivel kb. 3 számot végigtáncoltunk. Aztán ott hagytam egy kicsit és mire felkértem volna megint le is lépett. Tánc és bringázás után nem igazán voltam még olyan állapotban, hogy aludni tudjak, így körbenéztem az itteni könyvek között és szerencsémre találtam valami közepesen szórakoztató olasz/német könyvet, amivel valószínű a kövi 2 hónapban majd el tudok aludni.

Igaziból ennyi volt a hetem, valószínűleg a leghosszabb bejegyzésem is. Mivel holnaptól indul a munka, így azt kevésbé fogom részletezni, de remélhetőleg meg tudom tölteni a jövőhetet is érdekes bejegyzésekkel.