Üdv az olvasóknak! Úgy alakult, hogy nyárra édesapám szerzett nekem munkát Bécsben felszolgálóként, így június 24-én ismét elhagytam az országot 2 hónapra. Úgy tervezem, hogy hétvégente megírom, ami történt velem a héten, ezzel tájékoztatva az otthoni ismerősöket arról, hogy élek és véletlen olvasókat arról, hogy „wie geht es” Bécsben.
Pár szót gyorsban a munkámról és a szállásomról. A munkahelyem egy nagyobb étteremben lesz a Déli-pályaudvartól pár utcára. Maga az étterem szerintem kb. 200 fős, nyitva tartás reggeltől az utolsó vendégig. Ha valakit érdekel képekkel és étlappal (www.restaurant-sperl.at). Az egyik főpincér magyar, voltaképpen általa kerültem be, de a személyzetben is akad egy két honfitárs. A munkafolyamatról inkább jövőhéten írok részletesebben, mert csak holnaptól kezdek el dolgozni.
A szállásom nem egy egyszerű eset. A belváros szívében a városháza mögött egy picivel szereztem „olcsón” szállást egy kollégiumban. Az olcsó az itt 300 euró alatt van, ami még így is rohadt drága egy magyar diáknak szerintem. Egyébként saját szobám van, fürdőszobán osztozom egy orosz lánnyal, akivel egy hét alatt egyszer sem találkoztam, a konyha pedig közös az egész emeletnek. Ez egész jól hangzik, de annyira mégsem. Az osztrákok nem adják ki nyárra a kollégiumokat a turistáknak, így igaziból én sem lakhatok itt. Az igazat megvallva egy a Bécsi Egyetemen tanuló magyar lányként beregisztrált lakó vagyok, úgyhogy a személyzettel való tali az necces, mivel azon kívül, hogy azt sem tudom, hol van az egyetem, még lány se vagyok. Ehhez kapcsolódik az is, hogy nincsen internetem, mivel azt személyre szólóan laptopra adják, tehát ezt el sem tudom intézni. A másik problémás eset a mosással van, amit csak osztrák bankkártyával lehet intézni egy közös helyen, de persze még lusta voltam utána járni a dolognak, úgyhogy egyelőre kézi mosás van. Ami a legnagyobb szívfájdalmam, hogy nyár van és így az itteni fiatalok is hazaköltöztek a barátaikkal bulizni és lévén, hogy egyedül jöttem ki, szobatársam nincsen, egyelőre ilyen pár szavas kapcsolatokat tudtam kiépíteni emberekkel, egyszerűen mondva megöl az unalom.
Most elmesélem milyen volt az első hetem, valószínűleg erre számíthattok a jövőben is, hogy napi bontásban leírom, ha történt velem valami, ha nem történik semmi, akkor nyílván nem írok többet, de én még bizakodom.
Vasárnap szüleim elhoztak kocsival, felpakoltuk a bringát, felkészültem fényképezővel, ruhával, szótárral, cigivel, filmekkel, meg egy letöltött könyvvel, amit nem tudok megnyitni. Vasárnap lévén, senki sem dolgozik, így a parkolás ingyen volt és bevásárolni sem tudtam magamnak. A szüleimmel elmentünk egy kicsit várost nézni, végig futottunk a főbb látnivalókon, a Maria Hilferen, megnéztük a Nyugati-pályaudvart, meg azt, hogy hogyan jutok el oda legegyszerűbben másnap hajnalban, ahhoz, hogy elutazhassak Tirolba. Miután könnyes búcsút vettünk a szülőktől, felültem a bringámra, hogy kicsit csavarogjak, meg boltot keressek. A csavargás egész jó volt, végre közelről megnézhettem a színes szemétégetőt a dunaparton, ezen kívül megszokhattam anyukám kontrás bringáját, mivel az enyémet nem mertem kihozni. Egyébként a bringatároláson totál meglepődtem, hogy mindenki simán leteszi az utcára a kerékpárt, és amikor érte megy, akkor még mindig ott van. Mondjuk javarészt nem versenykerékpárokra kell gondolni, hanem 10-20 ezer forintos kétkerekűkre. Este úgy terveztem, hogy korán elalszom, így megnéztem egy filmet, aztán a vihar miatt forgolódtam egy darabig, de végül elaludtam.
Hétfő hajnalban 5 körül felkeltem, hogy elérjem a 6:10-es vonatot. Kitaláltam, hogy bringával fogok menni a pályaudvarig és nagy merészen ott is hagyom 3 napra a gépet. Így is történt, az utat megtettem 10 perc alatt, mondtam egy imát a bringáért, aztán felpattantam a vonatra és Tirolig végig aludtam az utat. Foglalt helyem volt és nem is nagyon akart senki sem beülni mellém, mondjuk sejtem azért, mert menetiránynak háttal ültem vagy azért, mert nem akartak felébreszteni. Egyébként az úti cél Innsbruck volt, ahol a prágai osztálytársaimat látogattam meg. Leszálltam a vonatról 4 és fél óra után, rágyújtottam egy szofira és abban a pillanatban odajött egy forma magyarul, hogy lehúzzon. Nem számítottam rá, hogy még ideáig is képesek elutazni a koldusok. Egyébként nem is értem, hogy miért koldult, mikor az utcák este tömve voltak a hátsó keréken lakatolt, simán mozdítható bringákkal. Szerintem 2 településsel arrébb milliomos lehetne egy bringabolttal. Egyébként a vonatállomáson nem a cigányember fogadott elsőként, hanem a barátom, akinél alhattam a kiruccanásom alatt. A srácról annyit kell tudni, hogy taxizik egy turisztikailag kevésbé felkapott városkában (Hall), e mellett tanuló és vegetáriánus. Hozzá kell tenni, hogy nagyon jó arc volt, hogy elszállásolt, attól függetlenül, hogy én nem adtam nekik szállást, amikor jöttek (mert 3-an voltak), ráadásul csütörtökön indult Afrikába önkénteskedni, úgyhogy kb. az utolsó hetét rám áldozta. A lakás ahol laktam egy 3 emeletes társasház volt, 2 szobával, tágas erkéllyel, csodálatos panorámával. Mivel külvárosi részben van, így csak 850 euróba kerül havonta fenntartani, ami annyit tesz, hogy 2-en laknak benne, úgyhogy fejenként kb. 130 000 forint. Vajon melyik diákszövetkezet ad olyan munkát otthon, amivel így lehet élni? Egyébként úgy, hogy 5 euro/km áron járnak a taxisok (magyar benzinárral), úgy nem olyan elképzelhetetlen a dolog. Visszatérve a napi programomra, ebéd után egy másik osztrák barátommal elmentünk várost nézni. Megmutatta, hogy melyik domb mögött harcoltak az olaszokkal, elmesélte, hogy Tirol önálló tartomány volt, de nem mostanság. Megnéztük az épületeket, megbeszéltük, hogy szép, de inkább a természeti adottságok azok, amik miatt valaki idejönne. Innsbruck egyébként a hegyek közötti völgyben fekszik, sok más városkával és faluval egyetemben. Lakossága 500 000 fő, turisták által kedvelt desztináció, télen a síelés miatt, nyáron a városnézés miatt. 3 plázával és jó tömegközlekedéssel van felszerelve a város, amit egyébként félóra alatt keresztbe-kasul be lehet járni. Mivel az idő rossz volt, a város kicsi, így nagyon hamar leparkoltunk egy kocsmánál. 1,5 L-es kiszerelésű házi sört adtak, aminél nem is akartunk többet inni, viszont mikor fizettünk közölték, hogy elkezdődött a happy hour, szóval innunk kellett még egyet. A partnerem egyébként egy lány volt, akinek Budapesten behúzták a táskáját Nikon fényképezővel együtt, de legalább az okmányokat visszaküldték neki. Róla annyit kell tudni, hogy az SOS Gyermekfalunál „gyakornok” szerűség és afrikai vezetőket irányít, vagy épp programokat szervez nekik vagy idegenvezetést tart. Idő közben befutott a srác is és folytathattuk a városnézést. Kb. 5 percet mentünk, ami alatt megnéztünk egy nagy, de nem szép templomot, majd beültünk sörözni az egyetem pubjába. Itt kezdődtek el a kommunikációs problémáim, mert amíg 4 szem közt kellett beszélni németül, addig semmi gondom nem volt, de mikor odagyűltek 6-an 3 témáról beszéltek, ráadásul javarészt sulis témáról, kicsit elnyomva éreztem magam, ráadásul egy megveszekedett monológot sem tudtam felfogni. Az egyetem egyébként egy irodaházhoz hasonló, sok ablakos épület, aminek a közepén, a szabadtéren, valami koncertezés ment. Ezt meghallgattuk, már élveztem is, mondjuk nyílván a 6 sör hatására. Azért az este végén, mikor már senki sem volt józan beültünk az egyik tanárral kocsmázni, aki mellesleg Prágából csöppent Ausztriába, hogy diákokat oktasson. Nem tűnt túl komolynak a forma, de megígérte, hogy ha jelentkezek, elintézi nekem kint a turizmus szakot, ráadásul tudta, hogy Tokaj jó minőségű terméket állít elő és ezen felül még érthetően is beszélt, úgyhogy egész jó társaság volt.
Végül Sarah és Manuel a srác szobájában, én meg a konyhában a kanapén kaptam helyet. Sarahnak másnap valahogy nem sikerült bemennie dolgozni, így mikor felkeltünk délben, együtt indulhattunk a hegyekbe. Igaziból a program úgy állt össze, hogy részt vettem a gyors elköszönő családlátogatáson is, de ez teljesen ideális, ha nem csak az épületekre, hanem a kultúrára is kíváncsi az ember. Egy kis Fiattal elindultunk a völgyből (ami egyébként közel 500 m magas) a hegyre, majd vissza a völgybe, át a másik hegyre, megvártuk még Sarah gyorsban átöltözik otthon, aztán le a hegyről, majd újra fel 1000 m-re. Hozzá kell tenni a dologhoz, hogy sosem bírtam az autókázást, ráadásul fölfelé még kicsit el is tévedtünk, és egyébként szerpentines, másfél autós, nem minőségi betonutak voltak, így elég sápadt lehettem, amikor bemutatkoztam a nagynéninek és még a pálinkát is vissza kellett utasítanom. Ettől függetlenül hatalmas élmény volt, az erdő szélén, elképesztő kilátással, 1000 m magasságban wienerschnitzelt ebédelni az erődből szedett ribizli lekvárral. Ebéd után kicsit sétálgattunk, hogy lefelé bírjam az utat, ott beláttuk az egész völgyet, kb. 10 kisebb-nagyobb településsel, Swarovski gyárral. Itt hallottam a legkirályabb dolgot, amit munka előtt lehet csinálni: kiderült, hogy a férj, aki hobbiból vadászgat, siklóernyővel járt dolgozni a reptér megépülése előtt a völgybe. Ezt fel is írtam a „KI KELL PRÓBÁLNI” listámra. Amit még érdekesnek találtam az a postás munka, mivel nem értettem, hogy hol itt az utca vagy a házszám, de aztán rájöttem, hogy az útkanyarokban vannak tömbösítve a postaládák. Mostmár értem, hogy rendben nyáron van postás, de télen hogy jut fel a levél (bizonyára a télapó bedobja útközben). Visszafelé aludtam egyet a kocsiban, aztán Sarahéknál még egyet, de még mindig álmos voltam. Szerintem ehhez kell egy bizonyos idő, hogy megszokja a pesti gyerek a hegyi levegőt vagy lehet, hogy meg sem lehet szokni és ezért tűnik minden olyan nyugodtnak. Azt azért nem mondanám, hogy alszik a város, mivel este lementünk bulizni. Kedd éjszaka tömve volt a szórakozó hely, bár hozzá kell tenni, hogy Innsbruck sok más mellett egyetemi város is. Kicsit próbáltam mindenkivel beszélgetni, főleg mert rengeteg lány volt, mondjuk nem igazán magyar lányok kaliberűek, de azért volt egy aranyos ápolónő, csak sajnos hamar kiderült, hogy 9év van köztünk. Szóval visszatérve az emberekhez, egyre jobban kezdtem meggyőződni arról, hogy Ausztriába kell költözni. Itt mindenkinek megvan a célja, nem akarnak elköltözni, röhejesnek találják a szobalány állást és még az sem zavarja őket, hogy túl nagy a nyugalom. A legfurcsább egy német lány volt, aki 18-20 éves korában költözött Tirolba és azt mondja, hogy inkább osztrák és eszében sincs visszamenni (ezen nem tértem napirendre). A hangulathoz illően, azért itt nem hajnalig tartó buli volt, éjfél körül elkezdtek szivárogni az emberek kifelé, de azért még 1-kor sem volt üres a tánctér.
Szerdán fél12 körül jutottunk oda, hogy reggelizzünk és mivel nem tudtam, hogy délre megyünk nagymamához, így reggeliztem rendesen. Saraht, aki reggel dolgozni ment, összeszedtük út közben és meglepett egy sim-kártáyval, amit mellesleg az egyik vendégétől kapott(mivel Afrikában úgysem használja). Ebédre Hallba mentünk, tipikus nagymama, aki 3 fogásos ebéddel várt minket, ahhoz képest, hogy időközben felszolgáló, ráadásul munkanapon kaptuk el. Ez a ház nem volt olyan magasan, viszont Hall központja gyönyörű, ígyhát elvileg itt a házak ára horribilis. Sétáltunk a belvárosban, csoda-szép templom, aranyos szökőkút, olaszos utcácskák, szóval sokkal inkább élvezhető, mint Innsbruck, ettől függetlenül kevesebb a látogató (lehet, hogy szeptembertől ide kéne utakat szerveznem privátban). Ez után visszamentünk Innsbruckba, összepakoltam, még ittunk egy sört, sajnos megint jó sokan voltunk. Azért lekötöttem magam, beszélgettünk a szaxofon szexuális kisugárzású szakdolgozati témáról, meg arról, hogy nem csak a magyarok ügyeskednek a kolesz szoba kiadásával nyári szezonban. A vonatállomáson elbúcsúztunk egymástól, én még megpróbáltam nekik kifizetni a reggelit, meg hasonlót, de ez persze nem ment. A 3 nap alatt folyton kérlelnem kellett őket, hogy hagy hívjam meg én őket, de általában a fordítottja volt. Lényeg, hogy kellemesen kezdődött a nyaram és még a bringám is megvárt a pályaudvarnál Bécsben.
Csütörtökön reggel felkeltem, elmentem bevásárolni a Billába. Az áraktól kicsit padlót fogtam, de kezdek beletörődni, hogy fél kiló kenyér 500 ft, sör meg 800 egy kocsmában. Az árakról még gyorsban egy kicsit, felnőtt havi bérlet 14 000 ft, doboz cigi 1500 ft, szelet pizza vagy gyros a kis bódékban, amikben kizárólag török árusok vannak, 800-900 ft. A konyhában összefutottam egy-két emberrel, üdvözöltek a legkoszosabb szinten (ez nem tűnt fel igaziból) és lefixáltuk, hogy igaziból én a magyar lánynak a pasija vagyok, tehát ha lenne valami társasági életem a koleszben, kevés eséllyel fogok csajozni. Délután elmentem bringázni, vittem magammal a laptopomat, hátha valahol szerzek netet. Mivel útikönyvet nem hoztam magammal, így csak annyit tudok, hogy szép tereket néztem, voltam a Karl Platzon, Kärtner straßén (ami nyüzsög a turistáktól, meg a lovas kocsiktól). Ez egyébként mókás, hogy nálunk riksások állnak sorba a Vörösmartyn, itt pedig inkább lovasok, bár már láttam riksát is, mondjuk csak olyat, amit nagyon szopás vezetni és otthon is csak egy embernek van olyanja. Voltam a helyi városligetben is, de meglepetésemre, sehol sem tudtam netet fogni, mármint olyat, amihez nem kell jelszó. Végül a városháza bal oldalán wien.at-ra be tudtam (elvileg ingyen) regisztrálni, így a parkban skypolhattam a családdal, ez által nem kevesen néztek hülyének. Este kitaláltam, hogy elmegyek egy salsa buliba, hogy szocializálódjak egy kicsit. A kolesz bejáratánál elcsíptem egy „sziát”, ígyhát kifaggattam a magyar hölgyet, hogy milyen itt az élet. Viszonylag jóembert találtam, mivel 8 éve él itt, munkát szerzett a diplomájával és egész pozitív dolgokat mesélt az oktatásról. Az egyetlen, ami negatív volt, hogy másfélévbe telt neki, amíg barátokat szerzet, úgyhogy ha ezt a tendenciát követem, valószínűleg a 2 hónapban nem leszek túlságosan feldobva (nem baj, ha hazamegyek, akkor egy hétig bulizunk!!!). A salsás hely, ami egyébként elég híres Bécsben egész jól nézett ki. Ingyenes volt a beugró és még tartott a táncóra is. Volt egy pár meglepő dolog, például mikor beléptem Zsédenyi Adrienn szólt, a salsa oktatás közben viszont nem ment a zene és a tanár félig meccset nézett a kivetítőn. Maga a buli olyan éjfél körül kezdett beindulni, addig csak olyanok táncoltak, akik párral érkeztek, ráadásul fiúból is jóval több volt, mint táncoltatható lányból. Végén már annyira szenvedtem, hogy felkértem két (… hogy is fogalmazzak), nem túl szép leányzót, viszont legalább ők nagyon lelkesek voltak. Aztán még megfűztem egy korombeli lányt, hogy táncoljon velem, attól függetlenül, hogy nem tud, egész jól elbeszélgettünk két tánc alatt, aztán lelépett, mert mentek el a barátai, úgyhogy utána már én sem maradtam sokáig. Az éjszakai bringázással egyébként semmi para nincsen, végig bringa út van és még este is átenged a taxisofőr a zebrán, úgyhogy tartok tőle, hogy megszokom ezt, majd amikor hazaérek elütnek az első kereszteződésben.
Pénteken be kellett mennem az étterembe, betanításra, inget átvenni…stb. Kiderült, hogy már vasárnap kezdek dolgozni, 5 napon keresztül napi 2-szer 4 órában (magyarul egész nap). Szerintem éppen egy nyugodtabb órában voltam bent, mert nem volt túl sok vendég, viszont össz-vissz két pincér volt és elsoroltak egy csomó mindent, ami nincs az étlapon, meg megmutatták, hogy mi merre és mondták, hogy ha tele van, akkor káosz van… Elég kevés tapasztalatom van a vendéglátásban, így az infók után, egy kicsit ilyen „hűbazdmegmileszitt” érzésem volt, de majd csak feltalálom magam. Utána kiültem a parkba netezni, 3-an próbáltak lehúzni, majd amikor elmentem este bulizni, még 1 ember. (azért itt sem lehet minden fenékig tejfel). A buli azt leszámítva, hogy 5 euróba fájt és mozdulni alig lehetett nagyon jó hangulatú volt. Most nem volt nő hiány, lehetett táncpartnert találni, bár a legtöbben nem tudtak táncolni. Megkaptam az első puszimat is egy félig kezdő lánytól, akivel kb. 3 számot végigtáncoltunk. Aztán ott hagytam egy kicsit és mire felkértem volna megint le is lépett. Tánc és bringázás után nem igazán voltam még olyan állapotban, hogy aludni tudjak, így körbenéztem az itteni könyvek között és szerencsémre találtam valami közepesen szórakoztató olasz/német könyvet, amivel valószínű a kövi 2 hónapban majd el tudok aludni.
Igaziból ennyi volt a hetem, valószínűleg a leghosszabb bejegyzésem is. Mivel holnaptól indul a munka, így azt kevésbé fogom részletezni, de remélhetőleg meg tudom tölteni a jövőhetet is érdekes bejegyzésekkel.
